Aki egyszer bûnözõ lett, az már az is marad; a szerelem nem ismer határokat; a jó emberek szépek, a gonoszak meg csúnyák - ilyen és ehhez hasonló ismeretekkel lesz gazdagabb, aki megnézi a forgatókönyvíróból rendezõvé avanzsált William Monahan elsõ filmjét. Az eredetiséget, a feszültségteremtést és a hiteles karakterábrázolást a háta közepére sem kívánó alkotás egyetlen újítása talán az, hogy összeboronálta a kisstílû gengszterek mikrokozmoszával operáló zsánert a Sztárom a párommal. Ismerjük el, azért ez is valami. Ott az a sok sötét sikátor, tele még sötétebb alakokkal, bûn és aljasság mindenütt, és akkor a mindebbõl - meglepõ módon eredménytelenül - kitörni vágyó hõsünk megismerkedik az agyonzaklatott világsztárral, akivel úgy egymásba szeretnek, mint a huzat. Mindezzel csak az a gond, hogy azok a fránya sikátorok és a bennük lézengõ alakok nem tûnnek sokkal veszélyesebbnek a Százholdas Pagonynál és annak lakóinál, arról már nem is beszélve, hogy Micimackóék háza táján jóval érdekfeszítõbb dolgok szoktak történni. Romantika terén sem állunk sokkal jobban: az ideggyenge celeb és a keményöklû working-class-hero közti vonzalom éppoly erõltetetten és bágyasztóan alakulgat, mint a maffiafõnök perverz elemekkel tarkított beõrülése vagy hõsünk bosszúhadjárata. Mely katartikus záróakkordként fungáló vendettát nagyjából akkor kezdi el várni a nézõ, mikor Colin Farrell tizenötödjére mondja bele a kamerába, hogy õ már nem gengszter, és nem is lesz az soha többé. Tehát valahol a játékidõ negyedik perce környékén.
A Fórum Hungary bemutatója
**
