film - LONDON BOULEVARD

  • - izs -
  • 2011. február 10.

Zene

Aki egyszer bűnöző lett, az már az is marad; a szerelem nem ismer határokat; a jó emberek szépek, a gonoszak meg csúnyák - ilyen és ehhez hasonló ismeretekkel lesz gazdagabb, aki megnézi a forgatókönyvíróból rendezővé avanzsált William Monahan első filmjét. Az eredetiséget, a feszültségteremtést és a hiteles karakterábrázolást a háta közepére sem kívánó alkotás egyetlen újítása talán az, hogy összeboronálta a kisstílű gengszterek mikrokozmoszával operáló zsánert a Sztárom a párommal.
Aki egyszer bûnözõ lett, az már az is marad; a szerelem nem ismer határokat; a jó emberek szépek, a gonoszak meg csúnyák - ilyen és ehhez hasonló ismeretekkel lesz gazdagabb, aki megnézi a forgatókönyvíróból rendezõvé avanzsált William Monahan elsõ filmjét. Az eredetiséget, a feszültségteremtést és a hiteles karakterábrázolást a háta közepére sem kívánó alkotás egyetlen újítása talán az, hogy összeboronálta a kisstílû gengszterek mikrokozmoszával operáló zsánert a Sztárom a párommal. Ismerjük el, azért ez is valami. Ott az a sok sötét sikátor, tele még sötétebb alakokkal, bûn és aljasság mindenütt, és akkor a mindebbõl - meglepõ módon eredménytelenül - kitörni vágyó hõsünk megismerkedik az agyonzaklatott világsztárral, akivel úgy egymásba szeretnek, mint a huzat. Mindezzel csak az a gond, hogy azok a fránya sikátorok és a bennük lézengõ alakok nem tûnnek sokkal veszélyesebbnek a Százholdas Pagonynál és annak lakóinál, arról már nem is beszélve, hogy Micimackóék háza táján jóval érdekfeszítõbb dolgok szoktak történni. Romantika terén sem állunk sokkal jobban: az ideggyenge celeb és a keményöklû working-class-hero közti vonzalom éppoly erõltetetten és bágyasztóan alakulgat, mint a maffiafõnök perverz elemekkel tarkított beõrülése vagy hõsünk bosszúhadjárata. Mely katartikus záróakkordként fungáló vendettát nagyjából akkor kezdi el várni a nézõ, mikor Colin Farrell tizenötödjére mondja bele a kamerába, hogy õ már nem gengszter, és nem is lesz az soha többé. Tehát valahol a játékidõ negyedik perce környékén.

A Fórum Hungary bemutatója

**

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.