- minek -

Az ezerarcú és száznevű Luke Vibert termékenységére az utóbbi időben sem lehetett panasz: jellemző, hogy különböző álnevei alatt pontosan egy tucatnyi albumszerű zenés kiadványt publikált a "nullás" évtizedben, többnyire a rajongók legnagyobb megelégedésére. Azok, akik szorgalmának apadására következtettek abból, hogy már majd' két éve nem adott ki újabb albumot, súlyosan tévedtek - számukra most csattanós választ ad (az őt a Ninja Tune-hoz kötő Wagon Christ név alatt kiadott) Toomorrow című új, több mint órás lemezanyag, amely esszenciális méretekben tartalmazza mindazt, amiért Luke Vibertet szeretni szokás.

A leedsi Stateless négy évvel ezelőtt remekül összerakott, revelatív lemezzel mutatkozott be - azóta a Ninja Tune-hoz szerződtek, faképnél hagyta őket a zenekészítésben központi szerepet játszó Rod Buchanan-Dunlop, s felléptek mindenhol, csak nálunk nem. Az énekes-gitáros Chris James főszereplésével elkészült új lemezanyag hallatán nyilvánvaló: ezúttal nagyobbat akartak markolni, s még a korábbi dolgaiknál is változatosabb, izgalmasabb programot összerakni.

Bizony, hosszú idő telt el azóta, hogy a kis Rajko Müller karácsonyra kapott játékorgonáján először kezdett pötyögve elektropopszámokat fabrikálni. A már másfél évtizede Isolée néven alkotó frankfurti zeneszobrász annyit nyilvánvalóan megőrzött e korai időkből, hogy a legbanálisabbnak tűnő hangok, a legfurább puttyogások is meglelhetik a helyüket - ha értő ember rakja belőlük össze a számot.

Nem egészen két évvel a legutóbbi alakításuk után ismét hozzánk látogattak az Irgalmas Nővérek - egész pontosan Andrew Eldritch és két kedves gitározó segédje meg a laptop. A rendezvényt kapásból kétnaposra hirdették.

Szűcs Krisztián énekes és Ábrahám Zsolt gitáros a HS7-ből, Ács Oszkár basszer az Amber Smith-ből érkezett, Szőcs Gergő zenekarait pedig felsorolni is nehéz (s bizony, mire e lemez megjelent, számára már a The Twist is csak ex-). A sajátos magyar indie-szupergrup ötlete egy belgiumi Yonderboi-koncerten született meg, s hamarosan bizonyossá vált, hogy alkalmi feldolgozások mellett alapvetően saját számokkal jelentkeznek.

A Fujiya & Miyagit illetően rég megoldódtak a rejtélyek: persze hogy nem japánok, és nem is ketten vannak (bár voltak annyian is). Mikor (bő tíz éve) az angliai Brightonban a szintis/bítkovács Steve Lewis és a gitáros-énekes David Best életre hívta közös produkcióját, egy patinás japán édességbolt-hálózat (Fujiya), illetve a Karate kölyök című míves alkotás Pat Morita által megformált idős mestere (Miyagi) nevét vették fel.

Rövid, feszes produkciók, afféle vegyes ízelítő: hárman váltották egymást a színpadon, s pontosan ennyiféle zenei közelítéssel és látásmóddal volt szerencsénk találkozni. Az első fellépő, Bereznyei Róbert (alias Tigrics) elektronikus-elektroakusztikus zenéje régóta különleges csemege a kísérletezőbb muzsikák piacán.

Kétségbevonhatatlan tény, hogy a Gang Of Four a posztpunkkorszak egyik legbefolyásosabb legendája: életművük jó része mai füllel is élvezetes, hatásuk kézzelfogható, és remekül kihallható a boldog utódok szerzeményeiből is. Meglepő, hogy látszólag mennyire egyszerű dolgokon múlik az, ha valami érdekeset és maradandót akarunk alkotni - legalábbis a pop-/rockzenében.

Igor Pudlo a lengyel Skalpel-duó beltagjaként gyárt albumokat a Ninja Tune kiadónak, s nem mellesleg wroclawi lakos. Az Igor Boxx néven alkotó hangművész számára ez a tény akkora jelentőséggel bírt, hogy első szólóalbumát városa története egy különösen tragikus epizódjának szentelte.

Az elektronikus zenekészítők régi vágya volt, hogy felhasználják a klaszszikus "szomorúzene" eszköztárát és metodikáját - ám a kísérletezés eredményeként létrejött "öszvérek" nemcsak terméketlenek maradtak, de gyakran váltak gúny tárgyává is. Ám most akadt három jóravaló német, aki megmutatta, hogy a probléma abban állt, hogy mindeddig fordítva ültek a lovon. Brandt, Brauer és Frick olyan repetitív szerkezetű kompozíciókat játszik "élőben", akusztikus hangszereken, melyek bonyolult, többszörös rétegzettségű ritmikai szerkezetük dacára afféle house-számokként állnak össze a 4/4-es ritmusokra különösen kiélezett agyunkban.

Mindhárman lenyűgöző és bájos, sőt a maguk nemében karizmatikus női előadók - akad köztük befutott sztár és több mint reményteli első lemezes is. Albumaik többé vagy kevésbé visszautaztatnak a múltba, miközben egyik vagy mindkét lábukkal a jelenben maradnak - persze a végeredmény mindannyiuknál más és más.

Ha egyszer erőnek erejével arra kényszerítenének, hogy egyetlen ember munkásságával jellemezzük a lábunk alól éppen kiszaladó évtized pop/rock/elektronikus zenéjét (mármint az izgalmasabb részét), akkor nyugodtan vegyük elő Dan Snaith dolgait, s legott megtaláljuk bennük a szükséges illusztrációk javát. A Kanadából származó, az ottani (egyik számában is megörökített) Dundasban felcseperedő Snaith már tanulmányaival is jelezte az absztrakcióra való hajlamát ("civilben" matematikus), de a zene nyelvén is legalább ilyen pontosan tudja kifejezni magát.