Koncert - Nagy mellű tudósnők éjszakája - A The Sisters Of Mercy Budapesten

  • - minek -
  • 2011. március 3.

Zene

Nem egészen két évvel a legutóbbi alakításuk után ismét hozzánk látogattak az Irgalmas Nővérek - egész pontosan Andrew Eldritch és két kedves gitározó segédje meg a laptop. A rendezvényt kapásból kétnaposra hirdették.

Nem egészen két évvel a legutóbbi alakításuk után ismét hozzánk látogattak az Irgalmas Nővérek - egész pontosan Andrew Eldritch és két kedves gitározó segédje meg a laptop. A rendezvényt kapásból kétnaposra hirdették.

A koncert (én magam csupán az első nap voltam ott, de az utólagos beszámolók szerint a második nap sem volt különb) tökéletesen kielégítette azok várakozásait, akik - mintegy a műfaj (goth/dark rock) által kínált sztereotípiáknak és szerepmintáknak megfelelve - már rég lemondtak minden reményről. A First And Last And Always című 85-ös klasszikus kezdésnek ígéretes volt, a hangzás viszont halk és kásás (se alja, se teteje) - igaz, legalább nem torz. A produkció - a két évvel ezelőtti rendezvényhez hasonlóan - megosztotta a publikumot: akadt, akiből megállás nélkül dőlt a panasz, míg mások kifejezett élményként élték meg, hogy hallhatják a klasszikus számokat magától a sötétség, khm, pápájától. Eldritch hangja mit sem kopott az eltelt húsz hónap alatt, mondhatnánk - de igazából semmi alapunk rá. Afféle jó kis félpléjbekk ment ugyanis, s az előadó saját orgánuma, illetve annak digitális mása alkalmanként kollízióba keveredett - a második ráadásblokkot nyitó Lucretia My Reflection felvezetésénél kereste is a hangot. De ha eddig bárkiben kétségek ébredtek volna: Eldritch direkt egy ilyen, előre kikevert, sejtelmesen semmilyen hangkonzervvel szolgál minden bulin.

A koncert programját már nem érhette kifogás: lehet, hogy egyesek hiányoltak egy-két alaptémát, de a Sisters bőven gyártott annyi számot (főleg 1990-ig, utolsó hivatalos albumuk, a Vision Thing megjelenéséig, de - kiadatlanul - azóta is), hogy ki lehessen válogatni belőle pont huszonegyet, ami amúgy is nyerő szám. Mert amikor lemegy a Marian vagy éppen az Alice, akkor, ha kicsit nehézkesen is, de meg-megbillen a hajó - s a Dominion/Mother Russia vagy éppen a zárószám Temple Of Love sem hagyja érintetlenül a rajongók lelkét. Ezeken kívül megszólalt még néhány kora nyolcvanas évekbéli darab, melyeket jórészt az utólagos CD-kiadásból (Some Girls Wonder By Mistake, 1992) ismert meg a publikum, továbbá egy dal a Sisterhood-projekttől (Giving Ground), valamint a kizárólag koncerten hallható újabb számok (Crash & Burn?; Arms; Summer). Meg az obligát feldolgozások, közöttük a The Chantays 1963-as szörfrockslágerének (Pipeline) ihletett újraélesztése, hangfalra ugrálással körítve. S már a klasszikus trashmozikból összevágott vetítéssel is nehezen lehetett betelni: az emberevő ufós/nagy mellű tudósnős filmek részletei tökéletes illusztrációk voltak egy olyan élő klasszikus koncertjéhez, melynek munkásságában kibogozhatatlanul keveredik a véres komolyság és a büntető irónia.

A38 hajó, február 25.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.