A régóta türelmetlenül várt Gonjasufi alaposan meglepte amúgy meglepően szellősen gyülekező rajongóit: a rockolásba váltó énekes Vackor egyszerűen letarolt minket, mint a málnabokrot. Meglehet, a többség eredetileg alkalmi energiakitörésekben gazdag, ám visszafojtott produkcióra számított - várakozásukat nyilván alátámasztotta a tavalyi A Sufi And A Killer, amely azonban a maga képeskönyvszerűségével, gazdag, sokrétegű zenei és verbális kollázsával élőben alig vagy egyáltalán nem előadható. S ha a koncert után újrahallgatjuk a tavalyi zeneanyagot, meg is találjuk azokat az archimedesi pontokat, melyeknél fogva a sarkaiból is ki lehet fordítani az egész programot. Ehhez csupán le kell szerződtetni egy a savas/füstös hangzástól sem idegenkedő garázs/noise rock triót, és hagyni őket tombolni. S láss csodát: a produkció így is megáll a lábán! Nem a gép forog, hanem a rőzsék (ha vannak), s a fiúk akkor is eldzsemmelnek, ha Gonja visszavonul ejtőzni a backstage-be. A zenei program összeállítása talán még a felállásnál is meghökkentőbb. A soulos, bluesos, hiphopos, dzsesszes, hippizenés mozzanatokat, finom elektronikus alapokat kidobják, vagy olyan torzított hangkulisszába öltöztetik, hogy a kutya ne ismerjen rájuk. Gonjasufi szövegeléséből amúgy sem érteni egy kukkot sem: erősen fátyolos hangjára kap még egy lóadagnyi effektet és torzítást. Amit persze akkor sem vesz le, mikor a közönséggel konverzálna: mintha a betépett Mikrobi próbálna vicceket mesélni a Nemzetközi Ûrállomáson. Nyilvánvalóan számos olyan darabot játszanak, ami még meg sem jelent - de koszosan, szétcsúszva és többé/kevésbé ellenállhatatlanul nyomják. Mindenesetre a publikum először az odaverősen előadott Ageingnél kapja fel a fejét, azután már sűrűbben kerülnek elő ismerősebb darabok: a Kowboys & Indians, pláne az amúgy is Stooges-motívumra épülő SuziQ úgy megy le, hogy mindenkinek jár a feje, mint a fizetés.
Aztán a zenekar egyszer csak háttérbe vonul, és a Holidayst, mintegy ironikus gesztus gyanánt csaknem "albumszerűen", kizárólag nyolcbites gépi püttyögés kíséretében adja elő - majdhogynem azt mondanám: Trabant-hangulatban. Akad még szomorú, rockballadává konvertált klasszikus (She Gone), Stones-feldolgozás (Heart Of Stone), bombasztikus zárás, majd lelkes visszataps után energikus ráadás. Az este legalább annyira az ötödik évtizedét roncsoló amcsi garázsrock diadala, mint az énekes, jógatanár gurué.
A38 hajó, április 28. Gonjasufival készült interjúnkat a jövő heti számban olvashatják.
