El sem hiszi az ember - még ha leírva látja is: a Beastie Boys, úgy is, mint sajátos intézmény, harminckét kemény éve létezik. Már annak is majd' három évtizede, hogy első lemezük, az átlagosan másfél perces punkszámokat rejtő Polly Wog Stew E.P. megjelent (1982-ben!). Ehhez képest a Hot Sauce Committee Part Two pusztán a nyolcadik albumuk - s akkor már beleszámoltuk a legutóbbi (2007-es), Mix-Up című rapmentes, pusztán instrumentális szösszenetet: nyilvánvaló, hogy karrierjük első, termékenyebb szakaszában buzgóbban termelték az albumokat (no, akkor sem évente), 1994 óta viszont kifejezetten ráérősen dolgoztak.
Az új anyagra megérte várni - persze vannak, akik az utolsó, még vokális produkciójuktól (To The 5 Boroughs, 2004) fogva, mások az őket telivér popstátuszba emelő 1998-as Hello Nasty vagy éppen a minden szempontból csúcspontnak tűnő Check Your Head-Ill Communication lemezpáros óta remélnek méltó folytatást. Nos, az új lemez kétségtelenül perfektül idézi fel a Beastie Boys karrierjének hajnalát és delelőjét - anélkül persze, hogy vissza tudná hozni azt az időt, amikor a Beastie-fiúk produkciója egyszerre tűnt ihletettnek, emblematikusnak, sőt bizonyos elemeiben trendformálónak. Persze mindez nem jelenti azt, hogy a kontextus múltával a zene és a szöveg minden elemében okafogyottá vált volna - sőt! A precízen összerakott, szellemes megoldásokban gazdag, élő zenei betétekből és ropogós hangmintákból összemixelt zenei és ritmusalapokra a régi energiával, dühvel és lelkesedéssel köpik a rendesen kikovácsolt rímeket és a kulturális referenciákban gazdag sorokat. Ad-Rock, Mike D és MCA triója (utóbbi súlyos daganatos betegségen esett át - emiatt csúszott és számozódott át a jelentős részeiben évek óta készen álló album) még mindig a szakma sokáig méltatható nagymestere, és az ötletekből sem fogytak ki, táplálja bár ezeket a régi szép emlékekkel szembeni nosztalgia (lásd például a Nonstop Disco Powerpack című alapvetést).
Miközben az egész album egyenletesen jó színvonalon pörög, ráadásul még néhány emlékezetes szerzeményt is lelhetünk rajta - és nem csak a maxin már két éve megjelent, Grammyre is jelölt (a szintén New York-i hiphoplegendával, Nasszel közösen előadott) Too Many Rapperst. Ott van mindjárt a Santigold vokáljára épülő (s részben Switch által összerakott) Don't Play No Game That I Can't Win sajátosan sánta, a teljes életműben is egyedinek számító reggae-je, esetleg a Say It menetelős, kemény rockra épülő, játékos fogcsikorgatása vagy éppen a Funky Donkey kora nyolcvanas éveket idéző analóg szintifunk szösszenete. És megint csak jól dolgozták el a gusztusos összetevőket: a Lee Majors Come Again punkos döngölését például szigorúan a Multilateral Nuclear Disarmament tisztán instrumentális és végtelenül ellazult dzsessz/funk/hopja követi. A Here's a Little Something For Ya pedig visszavonhatatlanul tanúsítja: ha egy pillanatra is, egy bájosan "retró" lemez erejéig, de visszatért a kilencvenes évek big beatben kikristályosodó, idióta vidámsága.
Capitol/Sony, 2011
