Az eredeti "előzenekar", James Blackshaw az utolsó pillanatban lemondta a fellépést, ezért az ifjú hegedűsfenomén, Kézdy Luca ugrott be a helyére egy kifejezetten ezen alkalomra összerakott programmal, és meg kell mondanunk, tökéletes one man (bocsánat: woman) show-t produkált. Pedáljai és egyéb kütyüjei segítségével kiváltott egy egész kombót: zömmel helyben improvizált loopokból újabb és újabb rétegeket halmozott a hangszer mindenkori szólamai alá. Hol "hagyományos" módon használta hangszerét, néha pedig elektromos "gitárként" vagy afféle zajkeltő effekteszközként - de a legfontosabb, hogy precízen és invenciózusan építette fel a bő félórás-negyvenperces magánszámát, ami az utolsó percig lekötötte az amúgy, valljuk meg, egészen más produkcióra érkezett közönséget.
Azután megkaptuk azt is, mondhatni, csőstül: hosszú fokozás, egy-két monoton kitartott hang sípolása után egyenként szállingóztak a színpadra a Swans-tagok, hogy belekezdjenek a turné szokásos kezdő számába, mely egyben az új albumot is nyitja. Az este folyamán nem csak a No Words/No Thoughts tűnt kissé (bár izgalmasan) szokatlannak: látnivalón eszük ágában sem volt hagyományos lemezbemutató koncertet tartani - az egyes számok csak afféle elrugaszkodási pontok, melyek nyomán gondosan felépített és összecsiszolt, sokszor mégis improvizatívnak tűnő kompozíciók bontakoznak ki. A hagyományos dalformát (dacára annak, hogy az elmúlt pár évtizedben Gira ebben is erősnek mutatkozott) nagyjából elfelejthetjük - az énekszólam alkalmi mormogás vagy kántálás, melyet Gira évtizedek alatt kialakított jellegzetes, részeg dülöngélésre emlékeztető mozgása kísér (ehhez társul még a durva grimaszolás és fontos dramaturgiai ponton a nadrágban turkálás). A hat zenész is szigorúan megkomponált, kettős karéjban foglal helyet a színpadon: balra a hol gonosz manó vigyorú, hol blazírt arcú, slide-gitárját fémgyűszűkkel pengető Christoph Hahn, mellette a fekete ingben és csak a legvégén fehér Stetson-kalapban parádézó Gira, a hangszerét egy favágó kemény elszántságával szorongató Chris Pravdica, s végül a másik ikon, az örök zenésztárs, Norman Westberg gitáros, aki mintha egy kisvárosi thrillerből mászott volna elő. A két ütős sem húzódik meg passzívan a háttérben: Phil Puleo és a másodállásában multiinstrumentalista showman, a nevéhez illőn torzonborz viking harcosra fazonírozott (amúgy Shearwater-tag) Thor Harris szerepe nemcsak nélkülözhetetlen, de néha centrális fontosságú. Nem spórolnak sem erővel, sem energiával: már az alapprogram is bő két óráig tart, eközben játszanak az új albumról (például a Jim vagy az Eden Prison hosszú verzióit - majd ráadásként a Little Mouth formabontó verzióját drone-ban megfürdetett feloldás gyanánt), régi számokat (mint az I Crawled az 1984-es Young God EP-ről) és új, lemezen még ki sem adott kompozíciókat is: az Avatar és a majd' félórás The Apostate is figyelemre méltó darabok.
Nem könnyű hallgatnivaló a Swans, már és megint, egyszerű is volna elmenekülni előle, legyinteni, kimenni (van, aki ezt teszi). A többórányi tömény, mindamellett remekül szerkesztett és a maga nemében virtuóz módon feltálalt, folyamatos morajlásban és dübörgésben tobzódó zenefolyam maximálisan igénybe veszi a fület és az elmét (hogy azt ne mondjuk: a lelket). De ha engedjük, hogy beszippantson a feltáruló féreglyuk, akkor az alapos kezelés felér bármiféle terápiával.
Trafó, május 21.
