Koncert - Van feltámadás - A Swans a Trafóban

  • - minek -
  • 2011. május 26.

Zene

A Swansról sokszor leírták már, mennyire meghatározó (s úgy tűnik, szerencsésen visszatérő) a jelenléte az utóbbi három évtized könnyűnek még véletlenül sem nevezhető zenéjében. A Swans első nekifutásra élt 15 nagyon erős évet, zseniális albumok (és EP-k) sorát készítette el, zenei fejlődése pedig maga is egy csavarokkal és fordulatokkal teli kalandregény.
A zenekar eredetileg (és most is) Michael Gira agyszüleménye volt, ám mindig megtalálta hozzá a megfelelő alkotótársakat - persze közülük egy jó ideig (1984-től 97-ig) a billentyűs/énekesnő és alkotótárs Jarboe volt a legfontosabb (Skin, illetve World Of Skin néven még egy rövid életű, ám annál termékenyebb spin-off is fűződött a nevükhöz), s szétválásuk egyben a Swans végét is jelentette. Gira hoszszú időn át - részben éppen régi zenésztársaival - Angels Of Light név alatt működött (akusztikusabb hangvételével ez a projekt is a Swans egyik vonulatát folytatta), ám tavaly, nem minden előzmény nélkül, új életre keltette régi zenekarát is - korántsem meglepő módon immár Jarboe nélkül. Sőt egy igen erős és zömmel pozitív kritikákkal fogadott albumot is készített My Father Will Guide Me Up A Rope To The Sky címen, amely remekül összegezte a zenekar kacskaringós pályafutását meghatározó hatásokat, s emellett sok tekintetben visszanyúlt a meghatározóan sötét tónusú, ám egyben felemelő kezdetekhez. Koncertanyagnak ez már magában is nagyon erős lett volna - és ehhez társultak még azon jól megalapozott várakozások, melyek a földkerekség egyik leghangosabb (néha szándékosan, bántóan fülsértő módon játszó, és a publikum komfortzónájának széttörését mindennél fontosabbnak tartó) zenekarához kapcsolódnak.

Az eredeti "előzenekar", James Blackshaw az utolsó pillanatban lemondta a fellépést, ezért az ifjú hegedűsfenomén, Kézdy Luca ugrott be a helyére egy kifejezetten ezen alkalomra összerakott programmal, és meg kell mondanunk, tökéletes one man (bocsánat: woman) show-t produkált. Pedáljai és egyéb kütyüjei segítségével kiváltott egy egész kombót: zömmel helyben improvizált loopokból újabb és újabb rétegeket halmozott a hangszer mindenkori szólamai alá. Hol "hagyományos" módon használta hangszerét, néha pedig elektromos "gitárként" vagy afféle zajkeltő effekteszközként - de a legfontosabb, hogy precízen és invenciózusan építette fel a bő félórás-negyvenperces magánszámát, ami az utolsó percig lekötötte az amúgy, valljuk meg, egészen más produkcióra érkezett közönséget.

Azután megkaptuk azt is, mondhatni, csőstül: hosszú fokozás, egy-két monoton kitartott hang sípolása után egyenként szállingóztak a színpadra a Swans-tagok, hogy belekezdjenek a turné szokásos kezdő számába, mely egyben az új albumot is nyitja. Az este folyamán nem csak a No Words/No Thoughts tűnt kissé (bár izgalmasan) szokatlannak: látnivalón eszük ágában sem volt hagyományos lemezbemutató koncertet tartani - az egyes számok csak afféle elrugaszkodási pontok, melyek nyomán gondosan felépített és összecsiszolt, sokszor mégis improvizatívnak tűnő kompozíciók bontakoznak ki. A hagyományos dalformát (dacára annak, hogy az elmúlt pár évtizedben Gira ebben is erősnek mutatkozott) nagyjából elfelejthetjük - az énekszólam alkalmi mormogás vagy kántálás, melyet Gira évtizedek alatt kialakított jellegzetes, részeg dülöngélésre emlékeztető mozgása kísér (ehhez társul még a durva grimaszolás és fontos dramaturgiai ponton a nadrágban turkálás). A hat zenész is szigorúan megkomponált, kettős karéjban foglal helyet a színpadon: balra a hol gonosz manó vigyorú, hol blazírt arcú, slide-gitárját fémgyűszűkkel pengető Christoph Hahn, mellette a fekete ingben és csak a legvégén fehér Stetson-kalapban parádézó Gira, a hangszerét egy favágó kemény elszántságával szorongató Chris Pravdica, s végül a másik ikon, az örök zenésztárs, Norman Westberg gitáros, aki mintha egy kisvárosi thrillerből mászott volna elő. A két ütős sem húzódik meg passzívan a háttérben: Phil Puleo és a másodállásában multiinstrumentalista showman, a nevéhez illőn torzonborz viking harcosra fazonírozott (amúgy Shearwater-tag) Thor Harris szerepe nemcsak nélkülözhetetlen, de néha centrális fontosságú. Nem spórolnak sem erővel, sem energiával: már az alapprogram is bő két óráig tart, eközben játszanak az új albumról (például a Jim vagy az Eden Prison hosszú verzióit - majd ráadásként a Little Mouth formabontó verzióját drone-ban megfürdetett feloldás gyanánt), régi számokat (mint az I Crawled az 1984-es Young God EP-ről) és új, lemezen még ki sem adott kompozíciókat is: az Avatar és a majd' félórás The Apostate is figyelemre méltó darabok.

Nem könnyű hallgatnivaló a Swans, már és megint, egyszerű is volna elmenekülni előle, legyinteni, kimenni (van, aki ezt teszi). A többórányi tömény, mindamellett remekül szerkesztett és a maga nemében virtuóz módon feltálalt, folyamatos morajlásban és dübörgésben tobzódó zenefolyam maximálisan igénybe veszi a fület és az elmét (hogy azt ne mondjuk: a lelket). De ha engedjük, hogy beszippantson a feltáruló féreglyuk, akkor az alapos kezelés felér bármiféle terápiával.

Trafó, május 21.

Neked ajánljuk