A vadonatúj Ventriloquizzing pedig hathatósan igazolja, hogy két-három évente képesek megcsinálni egy-egy érdekes, bár nem túl érdekfeszítő lemezt - nem teljesen "ugyanazt", hiszen apróbb-nagyobb módosulások rendre felfedezhetők, de vannak hatás- és stíluselemek, melyektől nem tudnának s sejthetően nem is akarnak szabadulni. Ott van mindjárt az analóg hangkeltő eszközök (vagy legalábbis az analóg kort idéző hangzás) iránti rajongásuk, no meg az a képességük, hogy a számok elején szépen belőjenek egy-egy hipnotikus groove-ot, amely azután szinte fülön fogva vezet minket. Adott David Best jellegzetes dünnyögő/motyogó énekhangja is, ami alkalmanként még sejtelmesebbé teszi a dalokat - amelyek közé néhány kifejezetten izgalmas és szórakoztató darab is becsúszott. A lemez címadója témaválasztását tekintve (a kreatívan szóvegyített cím egyszerre utal a sokszor bábokkal operáló hasbeszélő-produkciókra, no meg a kvízre) leginkább a KFT egykori formabontó slágerére utal. Eme önironikus tónus a későbbiekben is felbukkan a fogyasztói kultúra témáját többszörösen körüljáró, ugyanakkor többnyire jól táncolható, fülbemászó számokban. A Sixteen Shades Of Black And Blue, a Taiwanese Boots vagy a Minestrone kétségtelenül a jobban sikerült darabok közül való - a záró Universe pedig meglepően lassú, női vokálkórussal megbolondított, sompolygós szerzemény. Ezen is érződik a producer, Thom Monahan keze munkája, aki korábban például Devendra Banhart és a Lavender Diamond lemezein dolgozott: utóbbi énekesnője, Becky Stark két számban is vokálozik. A Ventriloquizzing összességében tisztes, jól kifundált, több elemében figyelemre méltó produkció - még ha az ihletettség nem is mindig a sajátja.
Full Time Hobby/Neon Music, 2011
