- minek -

A legendás, szentpétervári alapítású horrorbilly zenekarnak eddig többek között a Bride Of The Atom, a Vamp Babes vagy a Zombie Shopping című lemezeket köszönheti a világ - mint már ennyiből is sejthető, a Messer Chups megszállottja a "klasszikus" thrash-kultúrának, különösen ami a bájosan bénán animált, B-kategóriás horrorokat illeti. S mi tagadás, ehhez bizony sikerült megtalálniuk a tökéletesen passzoló zenei kifejezésmódot is, ami egyszerre építkezik az ősrockabilly, a Shadows-féle gitárzenekarok, a kémfilmzenék/krimidzsesszek és a szörfzene hagyományaiból: a mostanában Oleg Guitarcula néven feltűnő zenekarvezető játéka egyszerre idézi Link Wrayt és Hank Marvint.

A lengyel születésű, de gyerekkorától német környezetben felnőtt (mostanság éppen Kölnben élő és alkotó) Babicz rég ismert delikvens a nemzetközi techno/house világban. A kilencvenes évek elején, még Rob Acid (továbbá Acid Warrior, Department of Dance, s valahány név a naptárban...) álcájában sikerrel aknázta ki az acid house hullámot, s teremtette meg saját legendáját.

Martijn, Nik és Thijs, a három holland zenemunkás még a groningeni egyetemi évek alatt ismerkedett meg, amit hamarosan közös barkácsolás követett. Nem is bírtak leállni: az utóbbi hét évben valami elképesztő mennyiségű megjelenést produkáltak - népszerűségük pedig nőttön nőtt, többek között kis hazánkban is.

A mostanában LoneLady néven tündöklő Julie Campbell Manchesterből érkezett, mint annyi kedvence és példaképe, de munkássága sokkal többre értékelendő a jeles előképei előtt való merő tisztelgésnél. A Warp kiadó legújabb üdvöskéje voltaképpen rendkívül egyszerű eszközökkel dolgozik: a gitáros-énekesnő one man show-ját többnyire egy dobgép egészíti ki - mint egykor a posztpunk/new wave időkben.

A Sumach Ecksként anyakönyvezett előadó eleddig vagy öt különböző művésznéven alkotott: volt ő már Randy Johnson, Sumach Valentine vagy simán Sumach is - utóbbit abban az időben használta, amikor még a Masters Of Universe, majd a Kilowattz nevű, kultikus hiphopproducer-kollektívák beltagjának számított. Egy ideje már Gonjasufiként mutatkozik: ezen a nevén vendégszerepelt Flying Lotus méltán ünnepelt 2008-as, Los Angeles című albumán - ekkor figyelt fel, s csapott le rá a Warp kiadó.

A New Model Army sokak számára még mindig a nyolcvanas évek sajátos zamatú reliktuma - pedig ők köszönik szépen, élnek és virulnak, sőt módfelett energikus koncerteket adnak. Ráadásul mostanában kétévente kiadnak egy-egy masszív albumot is, s új dolgaik semmivel sem tűnnek gyengébbnek, mint az évtizedekkel ezelőtti sikerszámok. Azt meg igazán nem kell csodálni, hogy az NMA finoman szólva is megosztja a publikumot.

Az utóbbi hat év úgy telt el, hogy Joe Goddard és Alexis Taylor, a két ihletett komponista és figyelemre méltó előadó időnként kisütött valamit. A nehezen kontrollálható ötletrohamok és a szorgalmas komponálási-hangrögzítési folyamat gyümölcse rendre egy-egy Hot Chip-album volt, s ha kész lett a mű, máris kezdhettünk tűnődni azon, hogy ez vajon a kétségbevonhatatlan zsenialitás újabb bizonyítéka-e, avagy "csupán" egy eljövendő tökéletes lemez csalfa ígérete. De hát miről is beszélünk: a One Life Stand már a negyedik sorlemezük - ennyi idő és munka nyomán már éppen elég elfogult rajongót tudtak meggyőzni önnön korszakalkotó jelentőségükről. S most sem kell csalódnunk: negyedszerre is egy mélységesen rokonszenves, több hallgatás után még jobban kibomló, sok-sok ötlettel teli lemezanyagot tettek le az asztalra. Ráadásul az új album messze van attól is, hogy önismétlőnek nevezhessük - különösen a két éve publikált Made In The Darkkal összehasonlítva. Meg kell hagyni, Goddard és Taylor utólag ha nem is elhibázottnak, legalábbis kissé túlzónak tartja a korábbi album koncepcióját, amelybe - amúgy virtuálisan - csaknem egy dupla albumra való zenei ötletet és kezdeményt zsúfoltak. Érzésük szerint az új lemez sokkal inkább visszautalás a kettővel korábbi The Warning megejtő egyértelműségére.

Hendrick Weber afféle szabálytalan csodabogár a német elektronikus zenekészítők között: az évtized elejétől készülő lemezei különös tehetségről, finom ízlésről és a kompozíciók minden ízét átjáró kreativitásról tanúskodnak. Ráadásul nála nem csupán a hagyományos inspirációs források játszanak: a még Carl Craig által tökéletesített detroiti techno és az "őshonos" minimal tech/house mellett a klasszikus krautvonal elektropionírjai, no és a késő nyolcvanas évek brit shoegazer szörnyetegei (My Bloody Valentine, Slowdive, Lush) is beépülnek a zenei szövetbe.

A VW pontosan két éve publikálta első (szintúgy Vampire Weekend névre hallgató) albumát, s az afro-ritmika és -dallamvilág meg a "nyugati" popzene egészen friss és egyedi találkozása letarolta a világot. Lehetett félni attól, hogy másodikra már nem sikerülhet ugyanaz - ebből annyi igazolódott, hogy a négy New York-i zenész az alapok megtartása mellett kicsit mást és máshogyan akart csinálni, viszont azt kell mondjuk, ez most össze is jött nekik.

Szerencsére tavaly sem szűkölködtünk jó zenékben: a 2009-es termésből jut bőven az új év elejére is.

Az eltelt fél évtized igazolta: az utóbbi évek egyik leggyümölcsözőbb ötlete volt létrehozni az Irie Maffiát - hála érte Élő Márton (Dermot) harsonás-zenekarvezetőnek és Horváth Gáspár (mostanában Jumo Daddy) billentyűsnek. Az élő hangszereken előadott jamaicai zene klasszikus soul/funk betétekkel kiegészítve, s néha kifejezetten rockos felhangokkal tálalva kétségtelenül nyerő kombináció - ha megfelelő helyen és időben szólal meg, elemi erővel képes magával ragadni a zenei gyökerek újrafelfedezésére mindig kész publikumot.