- minek -

Martijn, Nik és Thijs, a három holland zenemunkás még a groningeni egyetemi évek alatt ismerkedett meg, amit hamarosan közös barkácsolás követett. Nem is bírtak leállni: az utóbbi hét évben valami elképesztő mennyiségű megjelenést produkáltak - népszerűségük pedig nőttön nőtt, többek között kis hazánkban is.

A mostanában LoneLady néven tündöklő Julie Campbell Manchesterből érkezett, mint annyi kedvence és példaképe, de munkássága sokkal többre értékelendő a jeles előképei előtt való merő tisztelgésnél. A Warp kiadó legújabb üdvöskéje voltaképpen rendkívül egyszerű eszközökkel dolgozik: a gitáros-énekesnő one man show-ját többnyire egy dobgép egészíti ki - mint egykor a posztpunk/new wave időkben.

A Sumach Ecksként anyakönyvezett előadó eleddig vagy öt különböző művésznéven alkotott: volt ő már Randy Johnson, Sumach Valentine vagy simán Sumach is - utóbbit abban az időben használta, amikor még a Masters Of Universe, majd a Kilowattz nevű, kultikus hiphopproducer-kollektívák beltagjának számított. Egy ideje már Gonjasufiként mutatkozik: ezen a nevén vendégszerepelt Flying Lotus méltán ünnepelt 2008-as, Los Angeles című albumán - ekkor figyelt fel, s csapott le rá a Warp kiadó.

A New Model Army sokak számára még mindig a nyolcvanas évek sajátos zamatú reliktuma - pedig ők köszönik szépen, élnek és virulnak, sőt módfelett energikus koncerteket adnak. Ráadásul mostanában kétévente kiadnak egy-egy masszív albumot is, s új dolgaik semmivel sem tűnnek gyengébbnek, mint az évtizedekkel ezelőtti sikerszámok. Azt meg igazán nem kell csodálni, hogy az NMA finoman szólva is megosztja a publikumot.

Az utóbbi hat év úgy telt el, hogy Joe Goddard és Alexis Taylor, a két ihletett komponista és figyelemre méltó előadó időnként kisütött valamit. A nehezen kontrollálható ötletrohamok és a szorgalmas komponálási-hangrögzítési folyamat gyümölcse rendre egy-egy Hot Chip-album volt, s ha kész lett a mű, máris kezdhettünk tűnődni azon, hogy ez vajon a kétségbevonhatatlan zsenialitás újabb bizonyítéka-e, avagy "csupán" egy eljövendő tökéletes lemez csalfa ígérete. De hát miről is beszélünk: a One Life Stand már a negyedik sorlemezük - ennyi idő és munka nyomán már éppen elég elfogult rajongót tudtak meggyőzni önnön korszakalkotó jelentőségükről. S most sem kell csalódnunk: negyedszerre is egy mélységesen rokonszenves, több hallgatás után még jobban kibomló, sok-sok ötlettel teli lemezanyagot tettek le az asztalra. Ráadásul az új album messze van attól is, hogy önismétlőnek nevezhessük - különösen a két éve publikált Made In The Darkkal összehasonlítva. Meg kell hagyni, Goddard és Taylor utólag ha nem is elhibázottnak, legalábbis kissé túlzónak tartja a korábbi album koncepcióját, amelybe - amúgy virtuálisan - csaknem egy dupla albumra való zenei ötletet és kezdeményt zsúfoltak. Érzésük szerint az új lemez sokkal inkább visszautalás a kettővel korábbi The Warning megejtő egyértelműségére.

Hendrick Weber afféle szabálytalan csodabogár a német elektronikus zenekészítők között: az évtized elejétől készülő lemezei különös tehetségről, finom ízlésről és a kompozíciók minden ízét átjáró kreativitásról tanúskodnak. Ráadásul nála nem csupán a hagyományos inspirációs források játszanak: a még Carl Craig által tökéletesített detroiti techno és az "őshonos" minimal tech/house mellett a klasszikus krautvonal elektropionírjai, no és a késő nyolcvanas évek brit shoegazer szörnyetegei (My Bloody Valentine, Slowdive, Lush) is beépülnek a zenei szövetbe.

A VW pontosan két éve publikálta első (szintúgy Vampire Weekend névre hallgató) albumát, s az afro-ritmika és -dallamvilág meg a "nyugati" popzene egészen friss és egyedi találkozása letarolta a világot. Lehetett félni attól, hogy másodikra már nem sikerülhet ugyanaz - ebből annyi igazolódott, hogy a négy New York-i zenész az alapok megtartása mellett kicsit mást és máshogyan akart csinálni, viszont azt kell mondjuk, ez most össze is jött nekik.

Szerencsére tavaly sem szűkölködtünk jó zenékben: a 2009-es termésből jut bőven az új év elejére is.

Az eltelt fél évtized igazolta: az utóbbi évek egyik leggyümölcsözőbb ötlete volt létrehozni az Irie Maffiát - hála érte Élő Márton (Dermot) harsonás-zenekarvezetőnek és Horváth Gáspár (mostanában Jumo Daddy) billentyűsnek. Az élő hangszereken előadott jamaicai zene klasszikus soul/funk betétekkel kiegészítve, s néha kifejezetten rockos felhangokkal tálalva kétségtelenül nyerő kombináció - ha megfelelő helyen és időben szólal meg, elemi erővel képes magával ragadni a zenei gyökerek újrafelfedezésére mindig kész publikumot.

Aligha könnyű egy olyan jeles apa nyomdokaiba lépni, mint Anthony Braxton: a kiváló, manapság is aktív dzsesszmuzsikus, komponista és majdhogynem polihisztor (akinek ráadásul magyar kapcsolatai is közismertek: 1985-ben például Szabados Györggyel készített közös lemezt Szabaraxtondos címen) olyan példát mutat, amelynek követése nem kevés tehetséget, türelmet és erőfeszítést igényel. Ebben az esetben azonban az alma tényleg nem esett messze a fájától: Tyondai Braxton, a fiú már több mint egy évtizede igazolja a közönség, s meglehet, a család várakozásait is - ennyi idő alatt már sikerült sajátos ízű, összetéveszthetetlen kompozíciós technikát kialakítania, s egyéniben és csapatban egyaránt elismert zenésszé és komponistává válnia, aki az idők során számos remek albumot készített el. A kilencvenes években még gitármanipulációs kísérletekkel kezdte, majd a mostani évtized elején elkészítette első albumát, melyen az emberi hang, a gitár és "talált hangszerek" valós idejű szerkesztésével, a késleltetésre épülő delay technikával épített fel egyfajta kvázi zenekari hangzást. Azután három zenésztársával létrehozta a Battles kvartettet, amely kivételes hírnevet vívott ki magának a látszólag hasonlatos "poszt-" és "matekrockos" formációk között. Braxton jr. emellett az elmúlt években szerepelt a Prefuse 73 Sorrounded By Silence című remek albumán, együtt lépett fel többek között Glenn Brancával, Thurston Moore-ral és a Kronos Quartettel - idén pedig elkészítette második szólóalbumát, a szinte lenyűgöző gazdagságú Central Marketet.

Ki gondolná, hogy már húsz éve annak, hogy Steve Beckett és Rob Mitchell Sheffieldben tető alá hozta a Warp kiadót. Nyilván ők sem sejtették, mennyire fontos, befolyásos alkotói közösség formálódik a kezük alatt - elképesztő, kik és főképp milyen minőségű zenéket publikáltak náluk az eltelt évtizedek során.