Az utóbbi hat év úgy telt el, hogy Joe Goddard és Alexis Taylor, a két ihletett komponista és figyelemre méltó előadó időnként kisütött valamit. A nehezen kontrollálható ötletrohamok és a szorgalmas komponálási-hangrögzítési folyamat gyümölcse rendre egy-egy Hot Chip-album volt, s ha kész lett a mű, máris kezdhettünk tűnődni azon, hogy ez vajon a kétségbevonhatatlan zsenialitás újabb bizonyítéka-e, avagy "csupán" egy eljövendő tökéletes lemez csalfa ígérete. De hát miről is beszélünk: a One Life Stand már a negyedik sorlemezük - ennyi idő és munka nyomán már éppen elég elfogult rajongót tudtak meggyőzni önnön korszakalkotó jelentőségükről. S most sem kell csalódnunk: negyedszerre is egy mélységesen rokonszenves, több hallgatás után még jobban kibomló, sok-sok ötlettel teli lemezanyagot tettek le az asztalra. Ráadásul az új album messze van attól is, hogy önismétlőnek nevezhessük - különösen a két éve publikált Made In The Darkkal összehasonlítva. Meg kell hagyni, Goddard és Taylor utólag ha nem is elhibázottnak, legalábbis kissé túlzónak tartja a korábbi album koncepcióját, amelybe - amúgy virtuálisan - csaknem egy dupla albumra való zenei ötletet és kezdeményt zsúfoltak. Érzésük szerint az új lemez sokkal inkább visszautalás a kettővel korábbi The Warning megejtő egyértelműségére.
S valóban: a One Life Stand szerzeményei stilárisan, logikájukat, hangulatukat tekintve egyetlen, konzisztens dalcsokrot alkotnak - túlnyomórészt "szögegyenes", 4/4-es, hauzer ritmikájú elektropopdalokat hallunk, melyeket mégis egyedivé tesz megannyi ötlet, szerkesztési lelemény, no és persze Goddard és Taylor naivitásig őszinte lírikusi-előadói énje. Az már csak a duó sajátos (ön)iróniáját jellemzi, hogy bevallják: a komponálás során Susan Boyle jelentette az egyik legfontosabb inspirációs forrást - s akkor még nem is említettük az örök példaképet, a zavarba ejtően gazdag életművet hátrahagyó Arthur Russellt. Bár a lemezt "csak" ketten írták, ennél többen játszották fel: Owen Clark billentyűs, Felix Martin dobos és Al Doyle gitáros mellett több számban is a brit kísérleti rockszcéna legendás alakja, Charles Hayward püföli a bőrt, máshol meg éppen a trinidadi ütős, Fimber Bravo ad egy kis karibi ízt a Hot Chip amúgy is gazdagon fűszerezett zenei főztjébe. Már elsőre is úgy tűnik, hogy az alkotók aljas és galád módon alig álcázott slágeraknákat is elhelyeztek a zenei szövetben - harmadik-negyedik hallgatás után meg már úgy hisszük: szinte mind az. Azért a megkapó dünnyögéssel induló Slush, a dinamikus címadó szám, s a még dinamikusabb gyökér-szintipop zárószám, (Take It In) ha lehet, a többinél is gyorsabban férkőzik a bőr alá.
EMI, 2010
