Koncert - Klasszikusok bőrkötésben - New Model Army

  • - minek -
  • 2010. március 11.

Zene

A New Model Army sokak számára még mindig a nyolcvanas évek sajátos zamatú reliktuma - pedig ők köszönik szépen, élnek és virulnak, sőt módfelett energikus koncerteket adnak. Ráadásul mostanában kétévente kiadnak egy-egy masszív albumot is, s új dolgaik semmivel sem tűnnek gyengébbnek, mint az évtizedekkel ezelőtti sikerszámok. Azt meg igazán nem kell csodálni, hogy az NMA finoman szólva is megosztja a publikumot.

A New Model Army sokak számára még mindig a nyolcvanas évek sajátos zamatú reliktuma - pedig ők köszönik szépen, élnek és virulnak, sőt módfelett energikus koncerteket adnak. Ráadásul mostanában kétévente kiadnak egy-egy masszív albumot is, s új dolgaik semmivel sem tűnnek gyengébbnek, mint az évtizedekkel ezelőtti sikerszámok. Azt meg igazán nem kell csodálni, hogy az NMA finoman szólva is megosztja a publikumot. A kvéker szülőktől származó Justin Sullivan vallásos, történelmi és politikai referenciákban gazdag, de néha kellőképpen lírai és önéletrajzi elemeket sem nélkülöző dalait (különös tekintettel a szövegekre) az isten is arra teremtette, hogy némi obligát sörlocsolás kíséretében kórusban ordítsa a koncertjáró publikum. Van, akit ez lelkesít, egyeseket virgonc örömmel tölt el, megint mások meg idegenkednek tőle (ők, s csak részben más okokból, a Millwall B-közép közelségében sem éreznék jól magukat). Az NMA zenéje, hogy is fogalmazzunk, sosem volt valami finomkodó, ráadásul az angol srácok gátlástalanul elegyítik a punk-örökséget (ebből a közegből indultak immáron harminc éve!), a hagyományos hard rockot, a dark/gothic hangulatokat (valaha, legalábbis egy ideig, ebbe a skatulyába próbálták beerőltetni őket), no és a haladó folkhagyományt. Ez a kombináció már papíron is borzasztó hatásvadásznak tűnhet, pedig a lemezeiken, pláne élőben erre is rátesznek egy lapáttal: egy jól sikerült NMA-koncert (s a budapesti feltétlenül annak nevezhető) minden esetben a gyökérrock megérdemelt apoteózisa.

Azt kell mondanunk, már az előzenekar kiválasztását sem érheti panasz: Mátyás Attila és zenésztársai tökéletesen hozzák a késő nyolcvanas évek brit kultzenekarainak némileg sötét gitárhangzását. Produkciójukból nem lehet nem kiérezni, hogy a Cult a reggelijük s vacsorájuk - ez a húzós riffekbe csomagolt, kissé barbár energiákkal teli produkció átszellemíti (s némi, a megszépítő messzeségből is táplálkozó vidámsággal itatja át) még a Fuck Off System-nosztalgiablokkot is. Justin Sullivan viszont tényleg a színpad ördöge: ötven fölött is lenyűgözi a publikumot, ráadásul simán beillesztheti a programba az új albumok dalait is - a közönség jelentős része ezeket is ismeri. Ez persze nem jelenti azt, hogy mellőznék a "jól bevált", a zenekar klasszikus korszakából származó, többnyire remekül fütyülhető, dúdolható és vonyítható dallamokat, melyek gyakorta a "történelmi példa - mai tanulságok" tengely mentén építkeznek. Mindjárt a harmadik szám a Charge (könnyűlovasság, Balaklava tárgykörben érdemes rákeresni), s azután rendben következik a darkos/punkos White Coats, a harcos brit patrióta 50st State, meg a sokak által ismert folk-rock klasszikus Vagabonds. Atomállat riffek, precíz ritmusalapok, egy énekes előadó, aki néha előkapja az akusztikus gitárját, és lábon megveszi a közönséget - hát persze, hogy lelkesen hintáztatják a hajót. Két ráadást is nyomnak, s már az első blokk (benne a No Rest című korai sikerükkel, meg a Green And Greyjel) annak megfogalmazására készteti az embert, hogy adott körülmények között, mértékadó ízléssel igenis ér bombasztikus, sőt néha kicsit patetikus zenéket csinálni. Legfeljebb az adagolásnál kell ügyelni arra, hogy ne lépjük túl a csomagoláson feltüntetett dózisokat.

A38 hajó, március 1.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.