A VW pontosan két éve publikálta elsõ (szintúgy Vampire Weekend névre hallgató) albumát, s az afro-ritmika és -dallamvilág meg a "nyugati" popzene egészen friss és egyedi találkozása letarolta a világot. Lehetett félni attól, hogy másodikra már nem sikerülhet ugyanaz - ebbõl annyi igazolódott, hogy a négy New York-i zenész az alapok megtartása mellett kicsit mást és máshogyan akart csinálni, viszont azt kell mondjuk, ez most össze is jött nekik. Megmaradt, hiszen hogyan is veszhetett volna el különleges érzékük, amellyel a lehetõ legkülönfélébb hatáselemeket olvasztják egybe saját, összetéveszthetetlen hangjukká: afrikai lüktetést, egzotikus hangszereket, feszes ritmikát, diszkrét elektronikát, nagyon gondos, a szerves és szintetikus elemeket kiporciózó hangszerelést - no és Ezra Koenig egészen egyedi, a legkülönbözõbb regisztereket bejáró hangját. És persze azt se felejtsük, hogy az év eddigi legfülbemászóbb dallamait hallhatjuk - bájos, rövidségük dacára is tökéletes és kerek, álnaiv dalocskák gyártásában egyszerûen verhetetlenek.
Már az albumnyitó nosztalgikus Horchata 4/4-es, sajátosan ellenpontozott lüktetése vagy éppen a White Sky stilizált és dekonstruált "paulsimonizmusa" is beszippantja a hallgatót (óh igen, sokakat idézhet fel a Contra - lehet, hogy valahol ott van benne a Talking Heads, a Clash, a már említett Simon, s néha, isten bocsássa meg, még az Animal Collective közelmúltbeli "befogadóbarát" oldala is - de azért jó alaposan eldolgozva mind). A sok afro-karibi-ska-minimal-pop hangulat után pedig jogos folytatásnak tûnik a zenekar eddigi leghosszabb szerzeménye, a Diplomat's Son a maga szinte "napfényes" dub-reggae lüktetésével, (az albumcím által is erõsített) késõ hidegháborús lovestoryjával és leginkább ellenállhatatlan sodrásával - már egyedül ezért is érdemes lehet meghallgatni a Contrát.
XL Recordings/Neon Music, 2010
**** és fél
