Lemez

Hosszú kések éjszakája

These New Puritans: Hidden

  • - minek -
  • 2010. március 11.

Zene

Amikor Jack Barnett zenekarvezető-énekes-komponista és szintúgy angol zenésztársai (ikertestvére, a dobos George Barnett, a többek között basszusgitározó Thomas Hein és a billentyűs Sophie Sleigh Johnson) két éve elkészítették első, Beat Pyramid című albumukat, még azt lehetett mondani: voltaképpen semmi különös - némi poszt-posztpunk érzés, bevallott The Fall- (és Gang Of Four-) reminiszcenciák, kikacsintás a nyolcvanas évek klasszikus indusztriálzenéi felé. Jack Barnett a vele készült interjúkban gyakorta hozta zavarba a rajongókat és az ítészeket: szándékoltan provokatívnak (és néha parodisztikusan túlzónak) tűnt minden, amit elmondott - mára meg kiderült, hogy az egészet véresen komolyan gondolta. Ennek ékes bizonyságául szolgál a Hidden című, sok tekintetben meghökkentő, másrészt viszont kétségtelenül friss és izgalmas hangzású új TNP-lemez - ha csak a zenekarát felelőtlenül beskatulyázókat akarta megzavarni, már jól tette.

A Hidden mindenekelőtt egy hihetetlen műgonddal összerakott zenei, ritmikai kollázs, ahol minden élő hangszer, minden hangminta és valamennyi, pontosan elhelyezett zaj és zörej megtalálja a maga helyét - és akkor még nem is beszéltünk Jack Barnett sajátos, kántáló énekbeszédéről. Amikor ő egykoron arról beszélt, hogy immáron gitár helyett fagottra ír zenét, mindenki csak röhögött, s most tessék - a Hiddent egy tizenhárom tagú prágai fúvószenekarral együtt vették fel, s a fagott, a klarinétok, a harsonák, a trombita és a mindenféle kürtök hangja meghatározó az egész lemezen. Azért néha előkerül a jó öreg gitár is: a nyitó, tisztán fúvósokra írt Time Xone után a lemez tán legdinamikusabb darabja jön: a We Want Warban perfektül olvad öszsze a japán taiko dobok hangja a jól beillesztett fúvósbetétekkel, sodró gitárriffekkel és a londoni gyermekkórus produkciójával, továbbá a késélezésre, illetve hüvelyéből kihúzott kard hangjára emlékeztető effektekkel. A recept a továbbiakban is változatlan, legfeljebb a hangsúlyok helyeződnek át - néha már afféle harmóniát sugalló, simogató dallamokban (is) gazdag dal (például a Hologram című) váltja a perkusszív szigort, hogy azután a lemez tán legemlékezetesebb, a maga morbid módján már majdnem slágerszerű szerzeménye, az Attack Music viszszazökkentsen abba az univerzumba, ahol dancehall-riddimre emlékeztető elektronikus alapok feszülnek a gerjedő gitárok, törzsi dobok és a fúvósok keltette zenei kulisszához. A kétségtelenül sok hatást feldolgozó és szublimáló lemez (első blikkre Steve Reich éppúgy a feldolgozott örökséghez tartozik, mint mondjuk az Einstürzende Neubauten vagy korunk törzsi diszkója) később is tud meglepetést okozni: az Elgar-dallamra épülő Drum Courts - Where Corals Lie vagy éppen a White Chords pszichedéliája elvarázsol, ezután "logikus" folytatás a 5 csaknem idilli, akusztikus, fúvós-vibrafonos albumzárása. Lehet, nem mindig könnyű befogadnivaló a Hidden, de megéri figyelni rá, és megszolgálja a többszöri újrahallgatást is - idővel a maga sötét, néha posztapokaliptikus módján még szórakoztató is bír lenni.

Domino/Neon Music, 2010

Neked ajánljuk