- turcsányi -

Nem sokkal azután ismerkedtem meg Deannel, hogy kijártam a nyolcat. Nyár volt, már a huszadik oldal után kinn álltam az Osztapenkónál, s tudtam pontosan, hogy mit akarok.

Bár Elmore Leonard hazai népszerűsége vitathatatlan, és már a mi hasábjainkon is jelent meg róla olyan állítás, mely szerint "a szó minden értelmében igazi nagy író" lenne, de azért nehogy már a befőtt tegye el a nagymamát! Nevezett a leggátlástalanabb ponyvát műveli - némi extrákkal.

Bűnügyi regények emblematikus figurái, bizonyos híres detektívek nem adják egykönnyen a képüket. Milyen hosszú időbe és hány áldozatba (nem is voltak kis vadak) tellett, mire David Suchet személyében került egy hitelesnek ható Hercule Poirot; bár Peter Ustinov eleve csak vicc lehetett, de a free cinema máig kitartó zsenije, Albert Finney nem intézhető el ennyivel, Poirot-t mégsem bírta megrajzolni. Philip Marlowe-val még cifrább a helyzet, talán százból, ha egyszer sikerült, Elliott Gouldnak Robert Altman Hosszú búcsú című filmjében - Humphrey Bogart és Robert Mitchum is belebukott. Powers Boothe persze megfelelő személynek látszott, de a főszereplésével készült 1983-tól '86-ig futó sorozat oly gyengére sikerült, hogy végül esélye sem volt. Ugyanakkor vannak könnyű esetek is, Miss Marple vagy Sherlock Holmes már-már csekély színészi vértezetben is teljesíthető, se szeri, se száma a meggyőző játékoknak. Jules Maigret vászonjelenléte e két eshetőség kombinációja - akadtak ügyes megformálói, komoly színészek, mint Bruno Cremer vagy Michael Gambon vették magabiztosan, vagy komolytalanok, a máshol igen jó német komikus, Heinz Rühmann például. Csakhogy az 1960-63 közt bemutatott, Magyarországra a hetvenes évek első felében - a magyar televíziózás első valóban hosszúnak mondott, amúgy 52 részes szériájaként - elvetődő BBC-sorozat főszerepében egy hazáján kívül alig is ismert brit tévészínész, bizonyos Rupert Davies olyat produkált, ami talán csak Suchet közismert bravúrjával mérhető. Vagy avval sem. Igaz, ehhez nyilván hozzájárult az is, hogy az ő sorozata minden tekintetben laposra veri még ma is bármelyik Maigret-adaptációt. Mindezekkel szemben Jean Gabin esete a két itt tárgyalt feldolgozásban sajnos távolról sem illeszthető ebbe a történetbe.

A remake-ek létjogosultsága vitathatatlan, még akkor is, ha első blikkre tisztán kereskedelmi szempontok látszanak igazolni e jogot. Gondoljunk egy pillanatra Gus Van Sant és Alfred Hitchcock Psychójára, s lássuk be gyorsan, a nagy kudarcok példái is sokkal jobban kézre esnek, mint bármi más a tárgyban (mondhattam volna mást is, mondjuk, kapitálisabb buktát keveset) - tehát minden a bolti ügymenetet igazolja. Lám, az ezerszer kárhoztatott piac az innováció záloga, a remake-ek iránti olthatatlan fizető nézői érdeklődésnek köszönhetően a filmkészítés még azt a luxust is megengedheti magának, hogy olyasvalamiben bízzék, ami ugyan hipotetikusan eljöhet, de az elmúlt száz esztendő - minimum empirikusan - már bizonyította is az ellenkezőjét. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a mondott nézői figyelem alkalmasint nem is a remake-nek, hanem az eredeti műnek szól, lássuk, mit csináltak vele, akkor az is nyilvánvaló, hogy a remake az - ugyancsak tisztán üzleti alapú - 2. édestestvére, tudniillik a második részé. A remake az olyan második rész, ami azt a történetet folytatja, aminek nincsen lehetséges folytatása, vagyis elég érdekes utózmánya, illetve előzménye.

Van a realizmus, és hallottam már mikrorealizmusról is. Nem beszélve a mágikus realizmusról; na, ebben már van valami, s ha akarunk, találunk is valamilyen fokú hasonlóságot Hrabal egykori és Grendel jelen dolgai közt - alkalmasint előadás-, hanghordozásbéli egyezéseket, de ettől függetlenül a Négy hét az élet mikromágikus realista regény. Tényleg, emlékeznek még a mikromágusra? Arra a mikromágusra. Tudom én azt, hogy a mikromágia a bűvészetművészet egy önálló ága, de, hogy úgy mondjam, ez nem képezte eleve, az elejétől fogva a magyar köztudat részét. Tehát nézett nagyot itt mindenki az 1977-es Ki Mit Tud?-on, amikor egy csávó - ránézésre szolidan kétes egzisztencia a sok tisztán csillogó szemű kiszista között - aszonta, hogy ő itt a mikromágus, és akkor a kamera ráközelített a kezére, ami valami kis kempingasztalszerű alkalmatosság fölött osztotta a csodákat. Eltűnt, ami volt, kicsike szivacslabdacsok, és hirtelen ott lett helyette, ami nincs. Aztán ugyanígy, csak fordítva.

Emlékeznek még, hogy kezdődik Homoki Nagy István 1953-as filmje, a Gyöngyvirágtól lombhullásig? Egyszerű grafikán látjuk Magyarországot, Budapestről kifut egy fehér csík, és (nyilván a 6-os út vonalán) leszalad a Gemenci-erdőig, kiírják a távolságot, 130 kilométer, a megyét (Tolna), s a két város nevét (Szekszárd, Baja), amit szinte összeköt az erdő. Ismerős, idegen, földön kívüli, mindenki tudja eztán, hol lészen kalandozásunk a következő majd' másfél órában (a film nyolcvan perc körüli).

Anno elkerülte a mozikat, de aztán - Egy lépés a halál címmel - megfutotta a maga szűk köreit a honi televíziózásban, különös tekintettel a szakirányú (és különösen az alacsony rendfokozatú) kábelcsatornákra. Noha az 1986-os film - az érdemdús maestro utolsó mozimunkája - már nyilván nem hat revelációként, s a kezdetekben sem hordozott különösebb küldetést, de mégis: mindenképp bűnösen alulértékelt dolgozatot sodort elénk a vakszerencse.

Jó nevű rendezőnk pár éve, az Ütközések című filmjével lett viszszafordíthatatlanul világhírű. Nálam persze A Donelly klánnal vágódott be (nem úgy a megrendelőnél: a sorozatot rögtön az első évad után kaszálták el), az Oscar-díjas Ütközésekből arra emlékszem, hogy mindenki szörnyen rasszista volt benne és szerfelett tahó, ám amikor a dolgok - egy viszonylag elfogadható logika elég szigorú követelményei szerint - összeértek, valahogy mindenkinek felvillant a szebbik pofája. Azért emlegetjük e műdarabot, mert a maestro látszólag visszatér most a logikai és logisztikai elemek patikai pontosságú passzítgatásához: a (gyilkosságért a világ végéig) bebörtönzött feleségét nagyszabású terv szerint megszabadítani igyekvő irodalomtanár ügymenetében életek és a végső siker múlik azon, hogy stimmeljenek a dolgok.

A Magyar Nemzeti Filmarchívum idén tavasszal elindított, filmklasszikusokat népszerűsítő DVD-sorozatát eddig is sokra tartottuk, és teleírtuk vele az újságot (Ludas Matyi, 2010. június 24.; Egri csillagok, 2010. augusztus 19.; Fotográfia, 2010. október 7.; múlt heti számunkban pedig Gaál István Sodrásban című művéről található jegyzet). Ám ezúttal egy egészen különleges összeállítás jelent meg e sorban (ráadásul tele extrákkal). Egy kétlemezes kiadványon három Jókai-adaptáció Az aranyemberből: Korda Sándor 1918-as némafilmje, ami a maga idejében kétségkívül vérbeli szuperprodukciónak számított, nemcsak háromrészes hosszúsága (6 kilométer filmszalag) miatt, de kivitelezésének feltűnő igényessége okán is, hogy a csillogó sztárparádét már ne is említsük. A filmek akár (erősen ellenjavallt) felületes szemlélése közben is hamar észrevehetjük, hogy e mű - olykor kvázi a regény ellenében - mekkora hatással volt a további feldolgozásokra. A legszembetűnőbb ilyen utóhatás például, hogy a Timár Mihályt Kordánál megformáló Beregi Oszkár fizimiskáját tekintve (sűrű, fekete ember) száz százalékig ellentéte Jókai hajóbiztosának (vékony, inas szőke fiatalember).

Találós kérdés két premisszával: a rendőrségre bevitt, együtt dolgozó bűnözők egyikét arra kötelezik, hogy olvasson fel ("Fel a kezekkel, köcsög!"), hogy azonosíthassák a hangját; ugyanekkor a híres színész, Pete Postlethwaite kis borítékban ad ki feladatokat bűnözőknek. Mire emlékeztet ez? Úgy bizony - önök mind nyertek! Csakhogy ezek a fiúk itt mégsem teljesen a bostoni Közönséges bűnözők. Alkalmasint azok sem voltak közönségesek, s ezek is megérik a pénzüket.

Egy nagy mű kiteljesedése: az 1949-es Ludas Matyi 2004-ben restaurált változata immár dvd-n is forgalomba került (korunk kívánalmai szerint: extrákkal), mostantól vitathatatlan közkincs: elérhető egy mozdulattal. S bizonyára ez még csak a kezdet. - turcsányi -