Hollandia nem felejti el soha, akárcsak a Leidseplein másik híres bűnesetét, amely pár hónappal e gyilkosság után esett meg, a filmünk magyar címébe foglalt túszdrámát.
Ajándék a numerológia hitvallóinak: 2022. 02. 22-én délután ötkor egy torz akkord jajdult fel a kuncsaftokkal zsúfolt kütyümennyország isteni kakofóniájában, egy magányos alak (sötét bőrű az istenadta, erős amszterdami akcentussal) talpig terepruhában azt üvölti, hogy mindenki a földre, mindenki túsz, innentől ez az ő területe. Az eddig is eszement forgatag tökéletes fejetlenséggé válik, menekül ki merre lát, a szerencsésebbje kifelé, a rosszabb pozícióban lévők az emeletekre (végül a legfelső emeleti étteremben kötvén ki), a még rosszabb helyről startolók pedig, szám szerint négyen, a szűk raktárhelyiségben bújva el. Egy, csak egy ember marad végül a földön, egy szerencsétlen bolgár gastarbeider. A túsz. Fejéhez fegyver, szemében félelem.
Bobby Boermans filmje színigaz történet, talán még az alapjául szolgáló bűnesetnél is igazabb valamivel, lévén adottságainál fogva tartalmaz egy döntő következtetést is, amelynek mindent, de mindent alárendel, s a közlését pedig szerfeletti tudatossággal készíti elő.
A túszdráma a filmekből közismert dramaturgia szerint folyik, felállnak a hadak, egyik oldalon a hatóság a maga teljes szakmai, személyi, tárgyi és tudományos erejével, a világ végéhez is elegendő fegyverzetével, a szakágak gondosan összepróbált protokollja szerint teszi, amit ilyen esetekre felírt a nagykönyv, a megjelentek zömmel jó arcú senkik, egy-két sarokszereplő kap csak – minden mélység nélküli, két-három emojival vagy pályaudvari útbaigazító ikonnal leírható – háttértörténetet, direkte semmitmondó jellemrajzot, ám ezek is csak pillanatok. Az eseményekben később kulcsszerepet játszó rohamrendőr jó családapa, de ha szólítja a szolgálat, odahagy csapot-papot, mely tempót a családja tűri, de nem szereti; a főrendőrt a nyugdíjas kispolgárok parki sakkasztala mellől csengeti fel a telefonja – csupa hasonló közhely, egyszer még a szakmai féltékenység is felvillan, másodpercekre. A legkínosabb az, amikor a rendőrautóban megbeszéli két kommandós, hogy nehéz szakma ez egy családos embernek, a magányosnak meg minden nehéz, főként az élet – ezt nyugodtan kivághatták volna, mert akkor ötven másodperccel rövidebb lenne a film.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
