Mégsem e tényekből fakad, hogy a vonatos filmeknél van legmagasabban a léc, hisz’ raboljanak, térítsenek, csiribáljanak el bármilyen szuperexpresszt vagy vicinálist, arra a legvérmesebb filmalkotó sem számíthat, hogy művének már az első kockái láttán sikoltozva, hanyatt-homlok menekülnek a vetítőhelyiségből a nézők, mint 1896-ban, tehát idestova 130 esztendeje Auguste és Louis Lumière egyik első műve, A vonat érkezése láttán.
A küldetés innentől lehetetlen volt, de ez gyakorlatilag senkinek nem szegte a kedvét. Pontosabban: szinte lehetetlen volt, hiszen Edwin S. Porter nem egészen hét évvel az opus magnum publikálása után, 1903-ban elkészítette híres westernjét, A nagy vonatrablást. Ezt inkább elmesélem, mert minden, de minden, ami utána következett, ebben már megjelent. Két desperado beront a forgalmi irodára, s hamis üzenet továbbítására kényszerítik fegyverrel a távírászt. Az üzenettel eltérített gőzös megáll vizet felvenni, amikor az immár négyfősre hízott banda megrohanja a vonatot. Ketten a paklikocsit rámolják ki, ahol az őr előbb rájuk lő, majd megadja magát – vesztére, mert lelövik, mint egy kutyát. A gazfickók előremásznak a mozdonyra, hidegre teszik a jókora szenes lapáttal védekező fűtőt (konkrétan egy darab szénnel szétverik a fejét, aztán biztos, ami biztos, a hulláját lehajítják a robogó vonatról), majd a masinisztát kényszerítik megállásra, lekapcsoltatják vele mozdonyáról a szerelvényt, az utasokat leterelik a töltésre, s kifosztják őket, egy menekülni próbál, simán hátba lövik. Végül az előre gondosan elrejtett lovakra pattanván menekülőre fogják a zsákmánnyal. Időközben a megkötözött távírász föléröz, és a fejével verve a távírót, vészjeleket ad. Egy kislány szabadítja ki, s közben imádkozik is érte. A város népe ezalatt a közösségi házban bokázik a táncmulatságon, ám a rémes hír hallatán a férfiak mind a rablovicsok nyomába vetik magukat, s egyet ki is lőnek közülük, ám a többi sajna kereket old. Szerencsére nem jutnak messze, épp akkor sikerül rajtuk ütni, amikor a zsákmányon osztozkodnak. A megrabolt polgárok nem ejtenek foglyokat, nem ismernek kegyelmet… S kész.
Ezután a filmművészet már semmit, de semmit nem tudott hozzátenni a történethez, még ha folyvást próbálta is. Csakhogy volt itt még valami, Porter filmjének utolsó (tulajdonképpen szövetidegen) beállításában az egyik desperadót látjuk szemből, amint pontosan belelő a kamera közepibe többször. A hatás ugyanaz volt, mint A vonat érkezése láttán, a nézők egymást taposva menekültek, a bátrabbja pedig gyorsan a széke alá bukott.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
