Film

Buffalo Soldiers

Tyler Perry: A 6888. zászlóalj

  • - turcsányi -
  • 2025. január 8.

Kritika

Van ilyen film egy rakás, egytől egyig hősköltemények. Talán csak abban különböznek, hogy némelyeknek odaírják az elejére, hogy „igaz történet alapján”, némelyeknek meg nem.

Az Egyesült Államok számos külső és belső háborút viselt történelme során, melyek mindegyikében kitüntették magukat fekete katonák, kifejezetten fekete katonai alakulatok is, s a filmipar láthatóan nem felejt ki semmit, bár a polgárháború és a II. világháború nyilván többször és hangsúlyosabban kerül elő, mint, mondjuk, az amerikai–spanyol vagy éppenséggel az ún. indiánháborúk (ebben a kontextusban). Akkor is könnyen igazolható tétel ez, ha csak hevenyészett szemlét tartunk.

A Frank Capra filmjeként fennmaradt 1944-es dokumentumfilm, A néger katona bár egyértelműen katonai propagandatermék, toborzófilm volt, mindazonáltal olyan jelentős alkotók vettek részt az előkészítésében, mint William Wyler vagy Ben Hecht, s komoly kritikai sikert hozott. 1951-ben Sam Fuller már az éppen csak befejezett koreai háborúban játszódó Acélsisakkal vált maradéktalanul befutott alkotóvá (a film a fekete és fehér katonák ellenté­tei­ről és egymásrautaltságáról szólt; a rendező munkássága pedig egy évtizeddel később az európai új hullámok – különösen francia – egyik legfontosabb hivatkozási alapja lett). A szakág – az indiánháborúk idején, az őrmesterig bezárólag csak fekete katonákból álló híres 9. lovasezred köreiben játszódó – magna cartája, a Rutledge őrmester pedig 1960-ban született, ki más, mint John Ford tollából (aki itt fordult, ha nem is először, de először látványosan szembe korábbi életműve fősodratú értelmezésével). A sor innentől szakadatlan és impozáns, gondoljunk csak az öt Oscar-jelöléséből hármat (az egyiket épp Denzel Wa­shington keze által) hazavivő 54. hadtestre (Glory, 1989), amely már színigaz, bár többféleképpen is értelmezhető történetet mesél nagy képalkotó erővel. A jó házból való fehér fiú szigorúan, de igazságosan katonákat farag a szedett-vedett fekete népségből, feláll a híres massachusettsi gyalogezred, aztán jobb ötlete a jövőjük felől nem lévén, a vágóhídra viszi őket. A blaxploitation kilencvenes évekbeli feltámasztásán buzgón, ám mérsékelt invencióval mesterkedő Mario Van Peebles a Jessie Lee bosszúja (Posse) című, 1993-as művében a spanyol–amerikai háborúból nagy halom arannyal megtérő, de különben rendesen üldözött fekete szakaszának legyőzhetetlenségét zengi, s hát az ilyen hátterű filmeket életvitelszerűen előállító Spike Lee kiterjedt munkásságának vonatkozó darabjait se hagyjuk szó nélkül (a Csoda Szent-Annánál a II. világháborúban, Az 5 bajtárs Vietnámban játszódik).

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.