A párduc pedig bizonyosan fehér holló (vagy párduc), hiszen Giuseppe Tomasi di Lampedusa regénye kétségkívül a 20. század második felének csúcsteljesítménye (1958-ban jelent meg, posztumusz, miután a legnagyobb olasz kiadók közül kettő is visszautasította), s 1963-ra már film is készült belőle. Világra szóló film. Luchino Visconti műve mérföldkő, fárosz, raktár és mindenféle egyéb haszonállat a filmművészetben: rajta cseperedett Scorsese, Coppola, Cimino és gyakorlatilag a komplett Új-Hollywood, ahogy döntő hatással volt például, hogy ne menjünk annyira messze, Jancsó Miklósra is. Vagy Jean-Pierre Melville-re, mindenkire. Megkerülhetetlen tananyaga minden filmiskolának és filmes iskolának, ha a stúdium tárgya mondjuk a mise-en-scène (körülbelül az, hogy mit lát a kamera), elég csak naphosszat vetíteni A párduc hírhedett báli jelenetét (cca. 46 perc a három órából), és mindenki mindent megért, sokan még Tarr Bélát is. Persze sokakat meg is téveszt A párduc, hiszen a hanyatlás és a dekadencia filmje, felületes szemlélő könnyen átsiklik a humora felett, holott az első pillanattól egészen az utolsóig kegyetlenül szatirikus is, olykor pedig direkte tréfál, viccel. S mit lehet még a javára írni? Leginkább azt, hogy szerfelett hűséges adaptáció.
Ezek után hatrészes tévésorozatot forgatni a regényből istentelenül merész vállalás, méltón magasra pakolt léc, de távolról sem szentségtörés, pláne, ha az alkotó gondol is valamit. Természetesen valamit a regényről, s kényszerűségből valamit a filmről is. Nos, a Netflix A párduca folyamatos párbeszédben áll a filmmel, s e párbeszéd során igazolja is szépen a regény legfőbb állításait.
Amikor viszont egy három órában már remekül feltálalt holmit hat órában prezentálnak, az alkotói lehetőségek csak számszakilag tágulnak, valójában szűkülnek. Egy lezárt mű esetében kézenfekvő, közhasználatban lévő adaptációs módszer kevés van, az az általános módi, hogy megvastagítjuk a kontúrokat, élesen megvilágítjuk hőseink motivációit, s megmagyarázunk mindent, amit kicsit homályosnak érzünk, illetve kedvünkre továbbgondolunk dolgokat, történetszálakat, hogy az biztos így esett volna (még szép, hogy az eredeti alkotó szellemében). Ez viszont sajnálatos módon a művészet halálát jelenti, ha megmutatom, hogy mit, miért és hogyan csinált valaki valamit, amiről eddig csak azt tudtam, hogy csinálta, s nekem magamnak (nézőnek, olvasónak) volt lehetőségem eldönteni, hogy mi végre is tette mindezt, akkor nem kaptam valamit, hanem elvettek tőlem valamit. A saját gondolataimat, képzeteimet, kitörték a fantáziám lábát. A hat óra csapda, Kim Rossi Stuart pedig nem Burt Lancaster. Ahogyan az oroszlánok sem hiénák.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
