Előző nagy sikere, a 2021-es Forráspont (amelyet 2019-es rövidfilmjéből növesztett, s 2023-ra már négyrészes sorozatot is fialt) ugyancsak egy beállításból állt, s nem is csupán a technikázás gyönyöréért, hanem a mű szolgálatában (egy séf nehéz estéje a konyhán, Stephen Graham szokás szerint virtuóz játékával). Klausztrofób emberi dráma volt, feszültséggel, katarzissal s még valamiféle feloldozással is, de e mostani vállaláshoz képest egy lelki vidámpark, könnyített menet.
A négyrészes Kamaszok, amelyen Graham már íróként is dolgozott, egyenesen az emberi életnek megy neki, fejjel és tiszta erőből: a létbe vetettség tetemrehívása ez, részenként ugyancsak egy levegővétellel. S még csak különösebb koreográfiai mutatványokat sem igényel a művelet, néha váltunk egy szembejövő alakra, de semmi különös, csak ott van az a rohadt kamera a nyakunkon, s az amúgy eszelős feszültséget az elviselhetőség határáig fokozza.
A kora reggeli órákban állig felfegyverzett rohamrendőrök törik rá a lakást egy átlagos brit kisváros tök átlagos családjára, apa, anya, gyerekek, tizenhárom éves fiú s egyetemista nővére, mindenkit a földre parancsolnak, s közlik, hogy a kisfiúért jöttek, akit gyilkossággal gyanúsítanak. Innentől megy minden, mint a karikacsapás, a rendőrség pontosan, precízen, nagy szakmai rutinnal teszi a dolgát, még gabonapelyhet is kap a holtra vált gyermek (a holtra vált szülők kávét) az őrsön, orvosi vizsgálat, ujjlenyomatvétel, megjön a kirendelt ügyvéd, kihallgatás. Mindenki profi, az ügymenet szerves része a gyanúsított jogainak a tiszteletben tartása, mindenki kínosan ügyel is rá, s csak a vak nem látja az egész folyamat lelketlenségét. Persze az is marha, aki itt keresi a lelket. A gyanú szerint a fiú előző este hét késszúrással megölte az utcán az osztálytársnőjét.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
