Film

A kórista előlép

Andy Tennant: 234-es egység

  • - turcsányi -
  • 2025. május 21.

Kritika

Mi történik egy amerikai filmben, ha hirtelen el kell rejteni valamit vagy valakit?

Rövid ideig hülyén néznek a hősök, aztán egyikük a homlokára csap: van a siket nagynénikémnek egy bérelt raktárhelyisége, évek óta nem használja semmire, csak boldogult lánykorának naftalinszagú kacatjai porosodnak ott, pimf ügy megszerezni a kulcsát! Kulcs lábujjhegyen meg’, irány a raktárkomplexum; egyenredőnyök mögött megbújó kutricák végtelenül hosszú sora, jönnek, elrejtik, a kulcs eltemetve vidéken, s máris folytatódhat a móka. A raktárház legközelebb akkor játszik, amikor a rosszfiúk a hőst vérző fülinél fogva cipelik a már ismert redőnyök közt, hogy a megfelelő szám alatt halálra váltan matasson a lakattal, keresse a hirtelen el is felejtett számkombinációt, eltemetett kulcsot, hogy aztán kapjon egy taschl pofont, s valaki szétlője a lakatot egy shotgunnal.

A kincs, a hulla, a fogoly eltűnt, mehetünk tovább, a raktárbelső végleg lejátszott.

Nem így a 234-es egységben! Andy Tennant filmjének ugyanis az a találmánya, hogy a raktárépületet teszi meg főszereplőnek. Na jó, az egyiknek, a másik Don Johnson, kinek régóta közismert alakja a film hovatartozását kijelöli egyben, hisz’ a nyolcvanas–kilencvenes évek tévésztárja (akinek Miami Vice-beli Ferrari Testarossájára még ma is annyi derék, saját lábán álló vállalkozónak vásik a fogazata) jó két évtizede, mint saját maga kőszobra B filmekben, olcsóbb komédiákban és lelkes indie darabokban kamatoztatja kétes mítoszát és nem lebecsülendő képességeit (jelenléte kétségtelen erejét). Komoly dolog ez: a nálunk Rideg valóság címen futó Cold in July (2014) például egy gyöngyszem, de a tavalyi Rebel Ridge is figyelemre méltó, szép munka.

S idekívánkozik még egy hollywoodi alapvetés is: amióta Martin Scorsese nekifogott, hogy Francis Ford Coppola olasz-amerikai bűnözőit olümposzi magaslatukról lerángassa a földre, azóta az olyan gengsztercsapat, amelyben az egyik csávó nem fehér atlétatrikóval hordja a kigombolt bowlingingét, nos, nyilván vesztésre van ítélve. Szerencsére itt szó sincs e nélkülözhetetlen outfit hiányáról, így minden adott egy tökéletesen érdektelen, ám meglehetősen szórakoztató másfél óra eltöltéséhez.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

Egy fölényeskedő miniszter játékszere lett a MÁV

A tavalyi és a tavalyelőtti nyári rajtokhoz hasonlóan a vasúttársaság most sem tudott mit kezdeni a kánikula, a kereslet és a körülmények kibékíthetetlen ellentétével, s a mostani hosszú hétvégén ismét katasztrofális állapotok közt találhatták magukat az utasok.