- turcsányi -

A rendező legújabb, sokak szerint a középkorban játszódó filmjét a Heti hetes című tévésorozat szereplőivel forgatta. Csupa már többször bizonyított színész, aki pedig nem színész, mind megannyi érdekes karakter. Két légy ütődött egy bátor csapásra: a figurák megformálására leg-alkalmasabb alanyok alapjáraton is a közönség kedvencei. Természetesen ez művészi csapda is.

Van, aki ellopja, / van, aki örökli... mindenki másképp csinálja, papapam. Ha akarom, ennyiben is összefoglalható Janisch eddigi mûködésének egyik kitüntetett érdeklõdési köre: viszonyunk a bûnhöz. Persze azért ennél valamivel többrõl van szó - lehet, hogy szerencsére.

Három szkeccs, három hulló levél a szélben, három lassú érzés. De bármilyen lassú is, szinte észrevétlen elsuhan, még huszonkét percnek sem tûnik. Pedig amirõl szólna, az leginkább az örökkévalósággal mérhetõ. Hogy van-e menekvés, van-e hová menekülni - bárki, bármi elõl is. S e három epizód különösebb erõfeszítés nélkül tekinthetõ kerek egésznek: eleje, közepe, vége van, talán pont ebben a sorrendben. (Ugyanakkor az sem kizárható megfejtés, miszerint egy eleje és két vége van neki.) Az már sokkal nehezebben megválaszol-ható, hogy a dolog jelen formájában tekinthetõ-e filmnek. Akár csak "rövidfilmnek" is.

Olimpiai album volt már nyilván rengeteg, jó ideje minden soros verseny elõtt egy szekérderéknyi: tuti befutó a könyvkiadóknak, kitölteni az ötkarikás suspence napjait. De ez most nem egy a sok közül, igazi gyöngyszem inkább.

Ha egy filmet az artkinohálózatban kezdenek forgalmazni, az nagyjából pályára is van állítva: világos a célközönség, belőhető a nézettség, s ilyen-olyan hibaszázalékkal a műsoron tartás időtartama is megkockáztatható. Ugyanakkor a művészmozik látogatóinak is jobb résen lenniük, hiszen még a Művész mozin túl is van élet, no, nem az a kimondott zsibvásár. Ha egy film például a Bem moziban indul, arról nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, nem túl hosszú magyarországi pályafutása alatt ki sem teszi onnan a lábát. Lehet, hogy ez rossz, lehet, hogy ez mindegy, tudja a fene, hogy (hogyan) lehetne-e másként. Mert én például hajlamos vagyok belátni, hogy ha azt mondom, Triffonova munkája az utóbbi négy-öt év bulgáriai termésének nyilvánvalóan legnépszerűbb, legsikeresebb darabja, nos az kétségtelenül nem egy tömegmozgósító erejű felszólalás. Ám értékítéletet sem tartalmaz, akkor se lenne semmi se másként, ha tartalmazna.

Már napok óta megy egy előzetes a tévénkben, valami show lesz (volt, ugye a nyomdai átfutás) a nyolcvanas évekről, varázsos hívószavak íródnak a képernyőre: a fogyasztói szocializmus mára nyilván vicces csodái, retrodáridó.

Félidőket játszom mindkét csapatban - mondta Belmondo, és fölpofozott valakit az Azúr-parton, tornacipőt viselt és csinos zakót, beszállt egy kabriolet-ba, s elhajtott, hogy eleget tegyen a dekadens díva vacsorameghívásának. Közlése arra vonatkozott, hogy:

Gyere vissza, Pista, minden meg van bocsátva! Igazad volt. Milyen Pista? Nekem mindegy (Lovas, Csurka, vagy amit akartok), de igaza volt. Engem most már nem vernek át, létezik a New York-Tel-Aviv-Budapest tengely, és ezek után abban sem vagyok biztos, hogy a Mezőtúr-Szingapúr vasútvonal merő fikció lenne, ha akarnék, hajózhatnék a Leningrád- Visegrád közti szárnyason. Hogy honnan vagyok ilyen biztos a dologban? Onnan, hogy kibújt a szög a zsákból: Woody a leggyengébb láncszem, kifecsegte, de direkt: megbízták evvel, tudom, kik.

Az alapötleten, gondolom, lehetne fogást keresni, s még az se biztos, hogy hiábavaló volna. Ugyanakkor elvonná a figyelmet a készterméktől, de ki bánná. A magyar filmforgalmazás, mint már annyiszor, most is gyorsabb a halálnál: az egész művelt világon egyszerre (itt harsonák, majd mögülük vonósok) került a mozikba egy film, ami tizenegy. Tizenegy, túlzás nélkül világhírű filmrendező "gondolatai" a tavaly olyankor esett New York-i tragédiáról: tizenegy perc, kilenc másodperc és egy kockányi hosszúságban, együtt adva ki egy kétórás mozit.

Jean Reno megjárta Pados doktor ispotályát, és most úgy néz ki, mint Éles István, de közel sem olyan szellemes, konkrétan azon kéne nevetnünk, hogy laposra ver mindenkit, aki szembejön és napszemüveget visel. Ilyenkor azt kellene mondani, hogy: hej, pedig milyen jó színész volt valaha, haj, de nem volt, vagy nem emlékszem. A nagy kékségben? Miért? A Nikitában, Victor, a takarító? Az már ugyanez a tészta: jön, oszt lő. A többit hagyhatjuk is: Léon, a műkedvelő.

Csakúgy éget a közlésdüh, nem is tudom, mivel kezdjem, Mogyoróddal vagy Pomázzal, a Csődörrel vagy Beckhammel. Ez ám a mozi, elég vacak, különösen az elejét nehéz kibírni, s onnan se javul éppenséggel: jöjjön a Csődör.

Az a baj, hogy Philippe Harel nem gondolt semmit, pedig mozijában minden egyéb stimmel, helyenként túlságosan is. Köztünk szólva, pont egy ilyen dolgozatnak állna fene jól egy kis fésületlenség, meg, mint mondtuk, az éca. Így ami lett, ügyes retró, semmi több, karcsú, mint a lepkeszárny.