Ha még mindig az ancient régime alatt szerencsétlenkednénk, biztos lennék benne - bár leírni aligha lenne módom -, hogy A bűn árfolyamát Magyarországon "betiltották". Szelídebben szólva a támogatott kategóriából, ami nagy hollywoodi stúdiófilmeknek kijár (indulás kismillió kópiával, főszezonban a multiplexekben), áttolták a tűrtbe (indulás uborkaszezonban, a kölcsönzőkben). Politikai okokból, mert csak hergelné a mélyen bankellenes közhangulatot. Nem hergelné, és szerencsére már húsz éve polgári demokráciát írunk, az ilyesmi tehát elképzelhetetlen. Ha mégis ragaszkodnék a véleményemhez, akkor járnék el helyesen, pontosabban maradnék a stílben, hiszen a vizsgált mű maga is egy grandiózus összeesküvés-elmélet megzenésítése.
Grandiózus, egy fenét, voltaképpen a legviseltesebb darabról van szó, többször volt már kifordítva, itt-ott műstoppolás nyomai is látszanak rajta. Ismeri mindenki, arról szól, hogy a büdös bankok fújják a passzátszelet a világban, kormányok fölött állnak azok, s nem ismernek sem istent, sem embert, átgázolnak élőn és holton, nyugdíjason, virágos réten és piros lámpán egyaránt. S az eszközeikben sem válogatnak, a küzdelmet velük szemben felvenni sem érdemes, mert ezerfejű hidrából vannak vagy valami - szigorúan mesebeli - másból, ha levágod őket (alkalomadtán egy kisebb összegre), ezer nő helyettük. A világot márpedig a hitel mozgatja, punktum. Még ha ezen állítás hitelessége több felől is kétségbe vonható, a veleje ugyanúgy kiirthatatlan, amint azt maga állítja a bankokról.
Ellenben az összeesküvés-elméletek kétségkívül roppant hálás mozitémák, lendületes Dávid/Góliát-filmekre adnak lehetőséget.
És Tom Tykwer kétségkívül nem akárki, tetszik, nem tetszik, valami módon a német film - egyik - megújítóját tisztelhetjük személyében. Hovatovább tudatos megújítóját, hiszen előbb elhatározta - két társával, Wolfgang Beckerrel és Dani Levyvel létrehozván 1994-ben az X Filmek Stúdióját -, hogy megújítja a német filmet, oly módon, hogy az kereskedelmileg és tartalmilag is megállja a versenyt a rohanó világgal. S aztán fogadalmuknak is állt, az 1998-as A lé meg a Lola tagadhatatlanul kora remeke (ah, még a német filmdíjat is róla nevezték el). Wolfgang Becker ugyanezt a 2003-as Good bye, Lenin!-nel már csak kereskedelmi tekintetben tudta megvalósítani, bár úgy egyenesen felülmúlni is sikerült neki. És hát Dani Levy sem érdemek nélkül való (Apák; 2002)...
Szóval együtt volt minden (Clive Owennel és a Szász Jánostól meg a dogmás Születésnapból ismert Ulrich Thomsennel), hogy valami ismét csak szédítően sebes kergetőzés alakuljon ki a vásznon, amiről csak hazafelé kezdjük majd el méricskélni, hogy most nagy marhaság volt-e, vagy kicsiny. Sajnálattal közlöm, hogy ez csak hellyel-közzel sikerült. Vélhetően azért lett az eredmény felemás, mert Tykwer a német film megújítási szándékának mindkét premisszáját magával cipelte Hollywoodba, és magvas tartalomnak egy összeesküvés-elmélet mégiscsak karcsú, nem lévén rétegei neki nem lehet szépen levetkőztetni, kicsomagolni, lóg egy (nem túl erős) szálon, azt' annyi. Ilyenformán hiába minden vagányság (Armin Müller-Stahl ex-stasi-ágenst alakít a vérszívó tőkések szolgálatában, s amint a szereplőknek módjuk nyílik, ripityává lövik a híres Guggenheim Múzeumot, meg még néhány tényleg komolyabb gurítás). S hiába minden Ibusz (bejárjuk a fél világot, az isztambuli finálé elmenne bármelyik - multi - utazási iroda portfóliójában), hiába az igyekvő és magasabb nézői körökben is becsült sztárok, ez az egyszálúság és a dedós mondandó annyira kicsinálja az egészet, hogy jószerivel ki sem lehet jönni belőle.
Na ja, a semmiből?
Forgalmazza a Fórum Home Entertainment
