Ha hihetünk a számsorok erejében, a magyar rendezői középgeneráció e kétségkívül markáns figurájának következő filmmunkájára még épp két évet kell várnunk... Mondhatjuk ezt fenyegetőbben is: akármi álljon a maja (vagy másmilyen) naptárban, 2012 egy új Janisch-trilógia startjának az éve lesz, nem másé. Nos, aki jelen ismeretei szerint mégis inkább a világvégét választaná a jelzett időpontban, annak készült ez az összeállítás. (A nevezetes számot egyszerűen kiszámoltuk: a direktor eddig három filmmel jelentkezett, 1991-ben, 1997-ben és 2004-ben.) És persze még azoknak is, akiknek nem feltétlenül (vagy mindig) egyéjszakás (páros, pizzarendelős) kaland a dévédézés. Akik nyilván egy törpe minoritás, jobb esetben egy bennünk is szunnyadozó kisebbség. Magyarán e kiadvány nem annyira a kölcsönzőknek, mint inkább a vásárlóknak (régies szóval: gyűjtőknek) készült. Egy szebb világban a kölcsönző ez irányú (gyakorlatilag teljesen holt) funkcióját betöltenék (legalább a közszolgálati) tévécsatornák.
Mindegy, a lényeg: e doboz tulajdonosaiként elmúlathatjuk az időt a szerző következő opusáig, továbbá kézikönyvként is praktikus, de úgy már tényleg csak keveseknek. Mert erre a négy lemezre aztán tényleg mindent felpakoltak; személy szerint beértem volna kevesebb werkizével, alkotói önfénynyel, de például a kameravázlatok jól jöhetnek filmes szakkörök és iskolák tananyagában.
Három tokban kiszerelt négy lemez tulajdonosának lenni annál is nagyobb előny, hogy nincsen semmi kötöttségünk, haladhatunk időrendben, de akár "kisfilmek" vagy "nagyfilmek" mentén is - mindkét esetben szinte ugyanaz a sorrend, lévén Janisch (e dobozból megismerhető) rövidfilmes munkássága jószerivel a nyolcvanas évekre esik. Egy klasszikus karrier rajzolódik ki, az árnyékként vagy afféle doppelgänger figuraként a díszdobozlakó forgatókönyvíró, Forgách András egy kecskeméti filmraktárossal való első találkozásra emlékezik (nagy szeretettel, még szép) a hetvenes évekből, a rövidfilmek születési dátumát tudjuk, s a nagyfilmes korszak már a történelem új érájára esik. Hogy a lemezeken mégsem ilyen sorrendiségben szerepelnek a művek, alkalmasint arra hívja fel az avatatlanabb szemlélő figyelmét, hogy a rövidfilmek valamiféle stúdiumok lennének a későbbi mozikhoz. Aminél azért (hál' istennek) többről van szó: a "kisfilmes" Janisch legalább annyira izgalmas fickó, mint a díjakkal dekorált (a borítók e tekintetben is eligazító erejűek), beérkezettnek mondható majsztor, sőt! Mert hiszen a vak is látja, vagy már a címekből kihallja az 1984-ben készült A másik part (36') és a 2004-es Másnap közeli bűnös rokonságát (miről egy tokba csukottságuk is oly szépen beszél), de higgyenek azért nyugodtan a szemüknek is: ez a két film már egy teljesen más alkotó munkája. És ami a legdöbbenetesebb, a változás nem valahol a kisfilmekből a nagyokba fordulva esett, hanem szinte most, az eddigi út végső szakaszában, épp az oly hosszan csinált Másnap idejében. A "hosszan csináltság" most a műhosszra ugyanúgy, mint a munkavégzés időtartamára vonatkozik (mert az is meglátszik a végterméken). És ez az alkotói megváltozás nem más, mint hősünk harca az idővel, annak összes eddig megismert értelmében. Harca a múló életidővel s a telő filmidővel - ennek már-már freudi lenyomata, hogy a végül díszdobozba került szemlefődíjas Másnap pár perccel - ha hihetünk a dobozon és a filmes annalesekben feltüntetett adatoknak: tán nyolccal vagy tízzel - rövidebb lett. Amennyi kurtítás a legritkább esetekben szokott döntő változást hozni bármilyen tekintetben, de befogadói szempontból kivált szemernyit sem. Ám ha végigtekintünk a filmhosszakon az egész pályán, könnyen oda lyukadunk, hogy Janisch a nagyobbacska kisformák, a filmes elbeszélések mestere - kisfilmjei hosszúak, nagyfilmjei rövidek, és épp így vannak épp a helyükön, és akkor még finoman fogalmaztunk. Mindazonáltal az is nyilvánvaló, hogy ugyanezt az utat tekinthetjük a celluloidra rögzített képkockák és az epika folyamatos küzdelmének is, mely harcban az elejétől nyilvánvaló, hol áll a rendező - ám az epika így is kemény ellenfél.
Mindevvel együtt a Hosszú alkony (70') nemcsak korának, de a magyar film közel 100 esztendejének kivételes remekműve (indoklási szakaszunk: Vissza a zónába; Magyar Narancs; 1997. április 17. és a mellette lévő Törőcsik Mari-interjú), ám a nyolcvanas évek rövidfilmjeinek ereje (kiragadva és hazavíve a filmszemlék és azt artkinók óvó puhaságából) máig hatóbb a két másik nagyfilmnél (s velük a "trilógiánál" is) - s ez pusztán elszánt filmklubozással, ha egyáltalán létezik még ez a műfaj, soha ki nem derült volna, ehhez pont ez a díszdoboz kellett.
Persze látszott már a moziban is, hogy az Árnyék a havon (figyelem: 72') egy igyekvő, ám fegyelmezett, de végső soron mégiscsak tipikus első film: köd a dombos erdős táj felett; országút a semmi közepén; koszos buszablakon kinéző kislány; busz megy az úton, nappal; az éjszakában megy a busz; leszállnak, bemennek egy elhagyott házba; fiatal férfi plusz iskolatáskás kislány; egy kis kályhában ég a tűz; kislány alszik, az ürge a plafont bámulja; az ürge kinéz a koszos ablakon; kucsmás helyi érkezik, kérdezősködik, ürge kitérő válaszokat ad (persze mindez fekete-fehérben) - értik is miről beszélek, és emlékeznek is rá. A Másnap meg egy tévedés. Nem is akármekkora (indoklási szakasz: Mi van? Magyar Narancs; 2004. november 11.)
Summa summarum, a megrögzötten bűnfilmes Janisch pályájának pont (az első) megfelelő pontján ért az összegzéshez, a már levedlett rövidfilmes bőr mellé egy teljes kört leíró trilógiát csaphatunk. Az ígéretes előjáték (Árnyék a havon) utáni remekbe szabott halálos vagy haláli aktus (Hosszú alkony) után "(Másnap) a tett elkövetésének másnapja: az a nap, amelyen az ember - mondhatni a szó szoros értelmében - ráébred a bűnére" - tehát vége van az egésznek. Más jön.
E díszdoboz kitalálóját és kiadóját egyformán dicséret illeti, jó időzítés és kellő bátorság (ellentmondva a korszellemnek) a sajátjuk. Akár rendszert is lehetne csinálni a dologból.
Forgalmazza a Mokép-Pannónia
