Film - Lear néni, a hegyek lánya - Yesim Ustaoglu: Pandora szelencéje

  • - turcsányi -
  • 2009.08.27 00:00

Zene

Léteznek olyan szférák, ahol Törökország uniós csatlakozása nem távoli terv (illetőleg álom), hanem régen befejezett tény - hirtelen a mozgóképkultúra mellett a gyorsétkezési kultúra ugrik be. Így van ez akkor is, ha bizonyos filmfesztiválok még mindig lendületesen buknak a - gyorséttermi javakkal is szimbolizálható - könnyen elérhető és befogadható egzotikumra. Egy német filmest nyilván hazazavar a forgatókönyv-elfogadó főbizottság, ha nincs isztambuli szekvencia a benyújtott tervezetében (ezen aranyszabály alól talán csak a második világháborút feldolgozó szakág kap - indokolt esetben - mentességet); ja, nekik sem könnyű. Ha nagyságrendileg mások is az adatok, de a francia film is rendesen fárad ezen összetartozás mindennapi kondícióban tartásán. S mindez fordítva is igaz, sőt prímán működik, tulajdonképpen még jobban is. Ha tehát azt mondjuk, hogy a Pandora szelencéje simán elmenne egy francia filmnek, akkor nem csupán arra utalunk, hogy alkalmasint az is (stáb, pénz, a szokásos dolgok), de arra is, hogy ugyanazon szellemek, kísértetek nyomasztanak mindenkit Bretagne-tól a Boszporuszig (és még kicsivel azon túl is). Kedvencem a tárgyban Semir Aslanyürek Vagon című tök török filmje, ami egy Moszkvában játszódó Berlin fölött az ég-történet orosz nyelven előadva. E film születési dátumából az is világosan látszik, hogy a metódus tényleg nem mai keletű (a kilencvenes évek elején készült).

Léteznek olyan szférák, ahol Törökország uniós csatlakozása nem távoli terv (illetőleg álom), hanem régen befejezett tény - hirtelen a mozgóképkultúra mellett a gyorsétkezési kultúra ugrik be. Így van ez akkor is, ha bizonyos filmfesztiválok még mindig lendületesen buknak a - gyorséttermi javakkal is szimbolizálható - könnyen elérhető és befogadható egzotikumra. Egy német filmest nyilván hazazavar a forgatókönyv-elfogadó főbizottság, ha nincs isztambuli szekvencia a benyújtott tervezetében (ezen aranyszabály alól talán csak a második világháborút feldolgozó szakág kap - indokolt esetben - mentességet); ja, nekik sem könnyű. Ha nagyságrendileg mások is az adatok, de a francia film is rendesen fárad ezen összetartozás mindennapi kondícióban tartásán. S mindez fordítva is igaz, sőt prímán működik, tulajdonképpen még jobban is. Ha tehát azt mondjuk, hogy a Pandora szelencéje simán elmenne egy francia filmnek, akkor nem csupán arra utalunk, hogy alkalmasint az is (stáb, pénz, a szokásos dolgok), de arra is, hogy ugyanazon szellemek, kísértetek nyomasztanak mindenkit Bretagne-tól a Boszporuszig (és még kicsivel azon túl is). Kedvencem a tárgyban Semir Aslanyürek Vagon című tök török filmje, ami egy Moszkvában játszódó Berlin fölött az ég-történet orosz nyelven előadva. E film születési dátumából az is világosan látszik, hogy a metódus tényleg nem mai keletű (a kilencvenes évek elején készült).

Mindevvel nyilván számot vetve Yesim Ustaoglu komoly figyelmet szentel filmje hátterének. Ha úgy tetszik, törökségének. Megtartóztatja magát a folklórtól, de nem mond le az ibuszos képekről, viszont nem a híres nevezetességekkel próbál elcsábítani, hanem a nehezebben elérhető (külső, belső) tájak tagadhatatlan látványosságával. Így társadalmi jelentést közvetít minden egyes isztambuli helyszíne (lakásbelsők és -külsők, a Galata negyed, a reptérről bevezető oly ismert tengerparti út, s voltaképpen az összes), míg lelki tartalmakat próbál közölni vidéki képein - persze Ustaoglu sem különb a Deákné vásznánál, kedvenc jelképe az út. A sztori amúgy épp annyira az övé, mint Shakespeare-é: falun a mama összegyűjti a hecsedlit, aztán elszór mindent, s eltűnik. A fővárosban élő gyermekeinek megvannak a maguk problémái, s most íme még egy, konkrétan a púp a hátukra. Evvel együtt menten a mama keresésére indulnak, amit - ha mondhatjuk így - siker koronáz, meglesz az elbitangolt néni. De egy alapos orvosi vizsgálat kideríti a bajt. Az alapost ezúttal úgy értjük, hogy a filmkészítés minden idevágó szabályának megfelelő, hiszen - mint azt mindenki tudja - az Alzheimer-kór nem ritka vendég a mozikban. S mindig ugyanaz történik: mondok négy dolgot, tessék megjegyezni és visszamondani, satöbbi. Nincs mese, a mama eztán nem maradhat egyedül, ellátatlanul, föl kell hozni hegyeiből, erdejéből, az elfelejtett csipkebogyói mellől a fővárosba, ahol a gyerekei élnek, és talán tudnak is vigyázni rá. A két tisztes polgári nő, s a - voltaképpen ártalmatlan - hímnemű dzsanki semmi jót nem remélhet: kezdődik a másvilágiak és az evilágiak minden fázisában ismerős kálváriája. Amikor - félúton a másvilágra - a lélek már előre siet, vissza a hegyei közé, de a test még itt rontja a levegőt, még itt van útban, épp azoknak, akiket tudatosan dehogyis hátráltatna. Az öregasszonyt kézről kézre adják, mindenhol gyorsan, nagyon is gyorsan telik ki az esztendő, noha senkinek sem vethetünk a szemére semmit. A maga módján mindenki jót akar, csak nehéz elviselni, hogy míg munkában vagyunk, otthon a szőnyeg közepére vizel a mama, és nehéz bánni a folyamatos szorongással is, hogy mikor történik vele valami. Persze, hogy mekkora változást jelent ez egy olyan család életében, melynek tagjai, amikor éppen hozzájutnak egy beszélgetéshez, a harmadik mondatnál már ordítanak, az kétségkívül kérdéses (e tempót meglehet a folklór helyett használja eszközként a direktor). De ne legyenek illúzióink, gondoljunk inkább saját praxisunkra: elviselhetetlenül nagyot. Végül a dzsankinál lenne mégis a legjobb sora a mamának, csak hát egy kanapé és negyvenezer összegyűrt sörösdoboz még egy "normális" embernek sem feltétlenül elég támasz napjaink rohanó életében, ugye.

Így aztán a bolondra marad a megoldás, valószínűleg a könnyebbik (erre még visszatérünk). Bolondot persze csak a minduntalan felbukkanó leari reminiszcencia miatt mondunk, valójában csak egy helyét nehezen találó (bár túl nagy hevülettel nem is kereső) fiatalemberről, az unokáról van szó, akit hányattatásai ugyancsak a politoxikomán öcs galatai hajlékába vetnek. Egy pillanatra itt bele is inoghatunk a konstrukcióba, a gyors létszámellenőrzés ugyanis azt adja ki, hogy többségbe kerültek a földönkívüliek (3 fő: mama, fiú, unoka) a földön járókkal (2 fő: a lányok) szemben, és lám igazu(n)k is van: ők bírnak élni, ha az az élet helyi (földi) erőknek viszolygására is van. Az odú benyomását keltő hajlék égi, legalábbis távoli fényt kap a felszálló marihuána füstjében, s láss csodát, a néni is megérez egy ismerős illatot: e-m-l-é-k-e-z-i-k, s az maga az élet. Csakhogy az efféle külső erők hatása mindig is gyorsan múlik, élni az élhetetlen körülmények közt sem lehet, az is fáj, ha sós kútba, az sem jó, ha kerék alá tesznek. Ugyanakkor valaminek lennie kell... Nos, erről nem vagyunk teljesen meggyőződve, sőt meg mernénk esküdni az ellenkezőjére: filmen nem feltétlenül kell lennie valaminek; a valami olykor a könynyebb megoldás. Amit éppenséggel Ustaoglu a befejezésre, a "megoldásra" választ. Felmerül, hogy filmje során nem cselekedett-e - tekintettel a célközönségre - folyamatosan így. Nos, kétségkívül nem. A háttér felrakásakor nem engedett semmiféle csábításnak. Csak az emberekkel nem bírt végül.

E minden ordítozások ellenére is csendes, finom arányérzékkel összeállított, fesztelen giccs a rafináltabb fesztiválfilmek közepesen népes csoportozatába sorolható. Az átlagnál különbnek mutatja magát, de nem hagy semmi nyomot.

Forgalmazza a Mozinet

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.

A balfácán napja

Nem vennénk rá mérget, hogy a Netflix gyártásában készült friss svéd történelmi krimisorozat készítői valóban Harold Ramis 1993-as klasszikusából, az Idétlen időkigből vették a dramaturgiai inspirációt, de A valószínűtlen gyilkost nézve könnyen érezhetjük úgy, hogy Stig Engström is belekeveredett egy Phil Connorséhoz hasonló időhurokba. 

Dzsúdló és a magány

  • Puskás Panni

Dzsúdló nem azonos Jude Law-val, hanem egy magyar zenész, akinek leghíresebb száma a Lej. Ilyen és ehhez hasonló titkokat tudhatunk meg e „Z generációs pandémia paradigmából”, de csak akkor, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és egy Z generációs digitális bennszülöttel nézheti végig a darabot. A tizenhat éves húgom árulta el azt is, miért nevet a főleg fiatalokból álló közönség azon, hogy az egyik szereplő annyira depis, hogy a frufruját is majdnem levágta.

Politikai inszeminátor

Egy ország találgatja éppen, hogy mi a fenét is akar ez az egész jelenteni. Hogy Gattyán György, aki a LiveJasmin nevű site-ján keresztül élő webkamerás pornóval begyűjtött nagyjából 300 milliárd forintot, most minden előzmény nélkül miniszterelnök-jelöltként bukkant fel a honi média megfelelő bugyraiban.