És az a jó Haggis új filmjében, hogy magasról tesz minderre, Crowe ott áll az ilyen filmekben elhagyhatatlan, képekkel, térképekkel, útvonaltervekkel teleragasztott fal előtt, meghúzza a legrövidebb egyenest, és diagramokat szerkeszt, miközben Haggis logikai képtelenségeket halmoz egymásra. A nagyszabású szöktetési terv ott foszlik, ahol hozzáérünk. Leginkább azért, mert Haggist nem ez érdekli. Hanem az ilyenfajta filmek koreográfiája, ami ugyan nincsen meg a hosszadalmas tervezgetés ugyancsak általánosan elfogadott gesztusai nélkül, de akkor éri el - csak a legszuperebb gyorsvonathoz hasonlatos - utazósebességét, amikor a terv megvalósítására kerül a sor. Haggist az élteti, hogyan futnak át a menekülő szerelmesek az őrjítő csúcsforgalomban az utca túlsó oldalára, hogyan lohol le a metróba az esemény pillanatában nyomukba szegődő igazságszolgáltatás, hogyan kanyarodik be az autó a sarkon, föllökik-e a gyanútlan járókelőt, s mit ordít a walkie-talkie-jába a reptéri biztonsági szolgálat ügyeletes tisztje. Szerintem a szökés közben kéne abbahagyni az egészet, a moziban nem olyan nagy baj, ha nagyon fáj egy megszakított közösülés.
Persze megy a mozi utána is, ennek is háromszor van vége, de már mintha ott sem lenne az alkotó. Olyan az egész, mintha összetoltak és megkevertek volna egy műkorcsolyaversenyt: hosszúra nyúló rövidprogram (elkészül a terv), kűr (a szöktetés), s végül a kötelezők (elvarrni az egészet, tripla cérnával): egész szórakoztató.
A Palace Pictures bemutatója
