Folyóirat

Prizma

  • - urfi -
  • 2009. június 11.

Interaktív

Filmszakosok, akik lapot akarnak, szerkesztői tapasztalatuk nincs, költségvetés alig, a szerzők honorárium nélkül dolgoznak - az alapképlet nem túl biztató. Ehhez képest az első számával két hete jelentkező Prizma teljes fegyverzetben lép elénk az ELTE dohos folyosóiról, olyan minden szempontból profi, kész lapként, hogy a szavam elakad.

Tematikus, negyedéves filmművészeti folyóiratról van szó, amely mindig egy adott témakört/életművet vesz tüzetesen szemügyre, ugyanakkor állandó rovatszerkezete is jelentéses: a kiemelt téma és az obligát, egyelőre kissé szegényes kritikai blokk között a harmadik a "K2 - Kísérleti és rövidfilm". Az itt sorakozó, tárgyukat (Cronenberg, Cunningham, Brakhage) messzemenően komolyan vevő írások esetében talán megengedhető a hiánypótlás kétes hírű fogalmát felemlíteni.

A középpontban maga a "vérbáró", David Cronenberg. A tanulmányok mindegyike alapos munka (angol absztrakt is jár hozzájuk), bár a színvonal nem egyenletes: McLuhan és Baudrillard ráolvasása az életműre (Pálos Máté) nem érdektelen, de e lerágott csontoknál ízletesebb falat a videojátékfilmek kontextusa (Sepsi László) vagy az "antropológiai színrevitel", az "emberi mivolt állandó újrafogalmazása" Nemes Z. Máriónál, aki arra is felhívja a figyelmet, hogy azzal, hogy kimondjuk: Cronenberg a (széthulló) test énekese - nos, azzal még nem vagyunk sokkal előrébb. Ezzel nem is elégszenek meg sem az értekezők, sem a szerkesztők, akik a Karambol forgatókönyvéből és a Ballard-regényből is közölnek részletet, de a legjobb persze a Cronenberg Cronenbergről ("imádom a szexet, de leginkább nemi betegségek formájában" és így tovább). A kritikák között Mark Browning monográfiájáról kapunk korrekt ismertetést, de fõhősünk A pankrátorról szóló, lehangolóan áradozó recenzióban is előkerül - amerre lépünk, Cronenberg terem. Ki van ez találva, ahogy a tördelésről és a képekről is van gondolva valami. Látványos, szép antré.

122 oldal, 690 forint

**** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.