- vincze -

Azzal - gondolom - mindenki tisztában van, hogy ez a koncert akkor lett volna igazán nagy durranás, ha a C.O.C. abban a felállásban érkezik, amellyel világot hódított a 90-es évek közepétől olyan lemezekkel, mint a Deliverance vagy a Wiseblood, amelyek az egyes Down-anyaggal együtt gyakorlatilag melegágyai voltak a később begyűrűző stoner-doom-sludge hullámnak.

Márciusi Subscribe-interjúnkban Anga-Kis Miklós basszusgitáros már jelezte a zenekar következő igazán nagy durranását, a Művészetek Palotájában tartandó koncertet, amelyen a Subscribe-besztof áthangszerelt verzióit prezentálja a zenekar. Az előzetes érdeklődés már az interjú készültének időpontjában is akkora volt, hogy az eredetileg tervezett egyetlen koncert helyett végül kettőt tartott egy napon a zenekar - délután négykor és este nyolckor - a MűPa Fesztivál Színházában.

A Neurosis tagjai mostanában szinte hazajárnak Magyarországra, miközben anyazenekaruk mindössze egyetlenegyszer, 1999-ben jutott el hozzánk. Az elmúlt években viszont a Neurosis fele megfordult Budapesten: Josh Graham, a zenekar vizuális felelőse saját zenekarával, az A Storm Of Lighttal érkezett nemrég, tavaly nyáron Steve Von Till gitáros-énekes játszott az A38-on (interjúnk vele: MaNcs, 2010.

Kirk Windstein talán az egyik legalulértékeltebb gitáros a metálszíntéren, hiszen a Pantera-énekes Phil Anselmo projektjéből igazi zenekarrá cseperedő Downban amolyan háttérembernek gondolja a közönség a jampecattitűddel bőven megáldott Pepper Keenan mögött, saját zenekarában, a Crowbarban pedig inkább frontemberként tekintenek rá. A beavatottak viszont már régóta tudják, hogy New Orleans környékén ez az aprócska, köpcös, lapátszakállas figura írja a legkirályabb riffeket, hiszen egyrészt a Crowbar lemezek egytől egyig az ő keze nyomán lettek telepakolva mamutsonka-vastagságú gitársávokkal, másrészt a Down-dalokban is ő volt ott a leginkább szerzőként Anselmo mellett.

Egy élhetőbb és boldogabb világban, ahol a Motörhead főnöke, Ian "Lemmy" Kilmister a hozzá méltó ismertséggel bírna (vagyis úgy másfélszer-kétszer népszerűbb lenne, mint az Amerikai Egyesült Államok elnöke), ezt a lemezkritikát megúszhatnám egyetlen mondattal: megjelent a Motörhead új albuma, a címe pedig The Wörld Is Yours. Mindenki tudná, mire számítson, hiszen a tavaly fennállásának harmincötödik évfordulóját ünneplő Motörhead egy hithű muzulmán következetességével ragaszkodik ahhoz a zenei stílushoz, amivel annak idején világhíres lett - vagyis a tufa kettőnégyekre, whisky áztatta énekhangra és laza csuklóval elővezetett gitározásra épülő rock 'n 'rollhoz. A huszadik Motörhead-lemezről sem lehet különösebb újdonságot mondani.

A frissen felbukkant Fight Club zenekar ötlete annak a Csordás Tibornak az agyából pattant ki, aki a Junkies énekese volt annak idején, majd onnan kiszállva - a Green Day és társai kilencvenes évek közepén történt előretörése idején - megalapította saját punkos, rock 'n' rollos zenekarát, a budapesti klubokban szép sikereket arató, lemezt viszont soha nem készített Psychót. Ezek után, szakítva a rockzenével, évekig közepes súlyú celebként fungált a Fiesta nevű harmadosztályú latinpopduó élén, most pedig úgy gondolta, hogy Fight Club néven visszatér a Psycho által favorizált irányhoz, kábé ugyanoda, ahol tizenöt évvel ezelőtt tartott az egykori zenekara.

A Stereochrist és a Magma Rise idei anyagai után a szintén egykori Mood-zenészeket a soraiban tudó Wall Of Sleepnek is megjelent az új lemeze. Talán nekik van a három közül a legnehezebb dolguk, hiszen a tavaly távozó, és azóta a Magma Rise-zal egy tradicionális doomlemezt készítő énekes, a védjegyszerű hangú Holdampf Gábor nélkül még a legelkötelezettebb rajongóknak is nehéz volt elképzelniük a Wall Of Sleepet.

Sokak szerint az amerikai Helmetnek egyszerűen nincs értelme új lemezeket készítenie, mert a 2004-es újjáalakulás óta kiadott két lemezen (Size Matters, Monochrome) semmi új nem történt a kilencvenes években a zenekart legendává emelő Meantime, Betty, Aftertaste album-szentháromság szaggatott, repetitív riffekre, ide-oda forgó ritmusokra, minimál énekdallamokra és döbbenetesen kreatív, disszonáns gitárjátékra épült dalaihoz képest. Másrészt az énekes-gitáros-agytröszt, a civilben szimpatikus középiskolai kémiatanárra emlékeztető Page Hamilton ugyan még a zenekar tagja, de a Helmet klasszikus felállásában tevékenykedő, halálosan feszes játékáról és egyszerűnek hangzó, mégis furmányosan megtekert ritmusképleteiről hírhedt ritmusszekció, John Stanier dobos és Henry Bogdan basszusgitáros már nem, és ez még akkor is fájó pont, ha a két évvel ezelőtti A38-koncerten Hamilton mögött játszó tejfölösszájú kissrácok hibátlanul vették le kettejük minden rezdülését.

A kanadai társaság a kultuszzenekarok prototípusa. Egyrészt megkérdőjelezhetetlenül úttörője volt az indusztriális zenének, olyan arcokat nyerve meg ezzel a műfajnak, mint például Trent Reznor, másrészt meg a kilencvenes évek közepén pont annyi ideig volt haragban egymással a hangkollázsokat pakolgató cEvin Key (polgári nevén Kevin William Crompton) és a frontember Nivek Ogre (Kevin Graham Oglivie), hogy komoly igény teremtődjön a zenekarra.

Nézőpont kérdése, szerencsés-e, hogy Kőváry Zoltán, a The Trousers gitáros-énekese az erősen indie-hatással induló csapatában - még a név is arra a korszakra utal, amellyel kapcsolatban Lénárd Laci, a Metal Hammer főnöke nyögte be anno az örökbecsűt: soha ne bízz olyan zenekarban, ahol a név the-vel kezdődik és s-re végződik - hirtelen felfedezte a Hellacopterst és a skandináv rock `n' rollt, ennek megfelelően kezdett öltözni, és a zenekarnevet megtartva ebben a szellemben írt egy lemeznyi új dalt. Ha az ember felülemelkedik a fentieken, akkor akár kellemes szórakozást is jelenthet a Soul Machine, Kőváry ugyanis meglehetősen alaposan magába szívta a kortárs nagyok zenéjét.

Ha valaki otthonosabban mozog a nagyközönség számára ismeretlen metálzenekarok területén, valószínűleg találkozott már a Kvelertak nevével, hiszen a norvég banda körül debütáló lemezének múlt havi megjelenése óta akkora underground felhajtás kerekedett, ami jószerivel már gyanús. Komoly rockmagazinok zengenek ódákat erről az anyagról, a zenekar pedig elcsípte az év talán legmenőbb extrém zenei turnéját a Converge, a Kylesa és a Gaza társaságában, amely egyébként hazánkat is eléri majd augusztus 9-én.

Nincs irigylésre méltó helyzetben a hatodik ikszet taposó Ozzy, akit elsődlegesen a Black Sabbathból, másodlagosan a denevérfej-leharapó, tragédiákkal terhelt szólókorszakából, harmadrészt pedig csetlő-botló valóságshow-szereplőként ismerünk. Még ha pályafutásának legjobb lemezét készíti is el Scream címmel, a hozzá kapcsolódó koncertkörúton az emberek akkor is csak a csúcskorszak lezárásának számító No More Tearsig bezárólag akarnak tőle dalokat hallani, és az újabb témákat előre megjósolhatóan legfeljebb udvarias taps fogadja majd Budapesten is az ősszel.