lemez - MOTÖRHEAD: THE WÖRLD IS YOUR

Egy élhetőbb és boldogabb világban, ahol a Motörhead főnöke, Ian "Lemmy" Kilmister a hozzá méltó ismertséggel bírna (vagyis úgy másfélszer-kétszer népszerűbb lenne, mint az Amerikai Egyesült Államok elnöke), ezt a lemezkritikát megúszhatnám egyetlen mondattal: megjelent a Motörhead új albuma, a címe pedig The Wörld Is Yours. Mindenki tudná, mire számítson, hiszen a tavaly fennállásának harmincötödik évfordulóját ünneplő Motörhead egy hithű muzulmán következetességével ragaszkodik ahhoz a zenei stílushoz, amivel annak idején világhíres lett - vagyis a tufa kettőnégyekre, whisky áztatta énekhangra és laza csuklóval elővezetett gitározásra épülő rock 'n 'rollhoz. A huszadik Motörhead-lemezről sem lehet különösebb újdonságot mondani.

Egy élhetõbb és boldogabb világban, ahol a Motörhead fõnöke, Ian "Lemmy" Kilmister a hozzá méltó ismertséggel bírna (vagyis úgy másfélszer-kétszer népszerûbb lenne, mint az Amerikai Egyesült Államok elnöke), ezt a lemezkritikát megúszhatnám egyetlen mondattal: megjelent a Motörhead új albuma, a címe pedig The Wörld Is Yours. Mindenki tudná, mire számítson, hiszen a tavaly fennállásának harmincötödik évfordulóját ünneplõ Motörhead egy hithû muzulmán következetességével ragaszkodik ahhoz a zenei stílushoz, amivel annak idején világhíres lett - vagyis a tufa kettõnégyekre, whisky áztatta énekhangra és laza csuklóval elõvezetett gitározásra épülõ rock 'n 'rollhoz.

A huszadik Motörhead-lemezrõl sem lehet különösebb újdonságot mondani. Kilmister hangja és basszusgitárjátéka (állítólag még mindig egy böhöm anyacsavarral pengeti az öreg Rickenbackert) továbbra is ikonikus, a Svédországban született Mikkey Dee dobos játékától is sokadjára kell hanyatt esni, mert hihetetlen az a kreativitás, ahogy a bunkó négynegyedes dalokat feldobja az ízesen oda-odahelyezgetett pörgetéseivel, Phil Campbell gitáros pedig, annak ellenére, hogy két ilyen figura mellett mind fazonban, mind játékban szürke eminenciásnak minõsül, kimondottan erõs témákat hegesztett erre a lemezre (halld például a Waiting For The Snake fõriffjét). Az egyetlen fájó pont, hogy igazán tempós téma egy kivétellel nincs: a dalok megmaradnak a maguk kis lötyögõs, lassú-középtempós ritmusában. De még ezt is el lehet nézni nekik. Hiszen amíg Lemmy képes leírni és elénekelni a "rock 'n' roll music is a true religion" sort úgy, hogy nem válik szánalmassá, valamint a lemez végére oda tudnak biggyeszteni egy odaverõs rock 'n' rollt Bye Bye Bitch Bye Bye címmel, amely a lemez leghúzósabb, legjobban elkapott dala, természetesen a legjobb szöveggel, addig a Motörheadet igazán nem kell félteni.

Future PLC/Motörhead Music, 2010

****