- vincze -

Glenn Danziget már majdnem temetni kezdtük, hiszen az elmúlt évtizedben - főleg annak második felében - nem történt vele túl sok minden, leszámítva egy közepes (I Lucifer I, 2002) és egy kimondottan gyenge (Circle Of Snakes, 2004), Danzig néven kiadott albumot, illetve azt, hogy hősünk, aki a Misfits énekeseként lett világszerte ismert figurája a rockéletnek, diktafonkazettákat volt képes megtölteni a Misfits újjáalakulásával - vagy inkább az ő kihagyásával - kapcsolatos nemtetszését összefoglaló veretes tirádáival. Ja, és ezenkívül 2004-ben még jól szájba is verette magát a North Side Kings nevű zenekar behemót énekesével, miután összeszólalkoztak a színpad mögött: az esetről természetesen videofelvétel is készült, ami aztán bejárta az internetet - ha valaki rákeres a YouTube-on, igen jól fog szórakozni. Ezek után aztán könnyű volt az énekest behelyezni a bukott rockzenészek mappájába, és senki sem sejtette, hogy a hat év után, gyakorlatilag fű alatt kiadott új Danzig-anyag ennyire erős lesz.

Húsz évnek kellett eltelnie, hogy a kultikus kaliforniai punkbagázs végre betegye hozzánk a lábát, és ebben nem kis szerepe lehetett a zenekar új énekesének, aki nem más, mint Téglás Zoltán, az Ignite frontembere, aki Csihar Attila mellett a legismertebb magyar figura a nemzetközi rockszakmában. A Dürert megtöltő embertömeg egy része ebből következően láthatóan nem azok közül a ma már késő húszas, kora harmincas arcok közül került ki, akik a kilencvenes évek közepén a Green Day és az Offspring MTV-s nyomatásának köszönhetően kattantak rá a műfajra, és ástak tovább az olyan második generációs, ma már szintén veteránnak számító punkbrigádok irányába, mint az MxPx, a NOFX, a Rancid vagy éppen a Pennywise. Ezen az estén gyorsan kiderült, hogy a Dürerben még mindig nem sikerül egészséges koncerthangzást összehozni, és ez a nyitó A Wilhelm Scream után a sorban második, egyébként csodálnivalóan okos new school hardcore-punkot nyomató Strike Anywhere-től is elvette a kedvet - és a Pennywise is csak úgy tudott megszólalni, mintha háromcentis plexifal mögül szűrődne elő halkan, tompán és erőtlenül a muzsika.

Az At The Gates a kilencvenes évek legnagyobb death metal bandája volt - gyakorlatilag ők találták ki a Göteborgról elnevezett dallamosabb, fogyasztóbarátabb változatát a műfajnak. Ez a háromlemezes DVD pedig a méltatlanul korán feloszlott zenekar két évvel ezelőtti, pár koncertre szóló újjáalakulását hivatott megörökíteni, és egyúttal elmesélni a zenekar történetét egyfajta búcsúajándékképpen, hiszen, ahogy a tagok is leszögezik a film végén, ez a 2008-as turné volt az ő igazi búcsújuk, és soha nem lesz többé At The Gates. A DVD-csomag a zenekar munkásságához illően hibátlan.

A Dillinger Escape Plan nem tudja, mit csináljon. Erre egyfelől a három évvel ezelőtti bizonytalan, csapongó Ire Works, másrészt az utána történő kiadóváltás utalhatott a közelmúltban. Az Option Paralysis pedig továbbra sem válaszolja meg egyértelműen a kérdést, hogy van-e keresnivalója a zenekarnak még a zenei életben, túl azon, hogy az esetleges feloszlás esetén nyilván óriási veszteség érné a színteret, hiszen arról, hogy a DEP a legveszélyesebb koncertzenekarok képzeletbeli toplistáján minimum dobogós helyezést kapna, a magyar közönség is meggyőződött két éve, amikor darabokra szedték - és ezt tessék nyugodtan szó szerint érteni - az A38-at.

Nekem úgy tűnik, hogy a Rammstein az arénarock-korszak halála előtti utolsó zenekar, amelynek még lehet esélye követni az olyan színpadi show-ban is bivalyerős elődöket, mint a Kiss vagy Alice Cooper. Egy Rammstein-koncert ugyanis nem úgy néz ki, hogy az ember az első sorban állva érzi a zenészek izzadságszagát, és fejbekólintja az elhajított dobverő, hanem felkapaszkodik a Sportaréna kakasülőjére, kicsit botorkál a félhomályban, mintha moziban lenne, bosszankodik a folyamatosan mobiltelefonáló, ide-oda járkáló rétegen, aztán seggen ülve végignézi az előadást. Ami persze egészen jól sikerült, hiszen a Rammstein gyakorlatilag a koncertjeinek köszönheti a hírnevét.

Hadd szögezzem le az elején azt a személyes véleményt, hogy a posztrock műfaj az emúlt pár év virágzása után - még ha inkább csupán underground virágzásról beszélünk is, hiszen az egyik jelentős zenekar, így a cikk alanya, a japán Mono sem játszik sehol tízezrek előtt - épp mostanában kezd hanyatlani a stílus merev kötöttségei és a megújulásra való képtelenség miatt. Borítékolhatóan itt is az fog történni, mint a többi, hirtelen felkapott zenei trenddel: azok a csapatok, amelyek képesek elrugaszkodni a már-már dogmatikussá váló stílusbeli megkötöttségektől, túlélik ezt a hanyatlást - ilyen lehet akár az előzenekar Pozvakowski, amely egyébként hangosan tiltakozik is, ha posztrocknak aposztrofálják, valljuk be, jogosan, hiszen igyekeznek elmozdulni egy kevésbé hallgatóbarát, zajosabb és experimentálisabb irányba -, akik pedig nem, azokért talán nem lesz akkora kár.

A norvég Ulver majd' húszéves működése alatt először tavaly májusban állt színpadra, ami annyira bejött a zenészeknek, hogy két nyári koncert után egy komplett miniturnét is lekötöttek Európában, sietve hozzátéve, hogy úgyis ez lesz az első és az utolsó turnéjuk, úgyhogy ismétlésben ne nagyon reménykedjen senki. Ezzel a zenekar meg is tett mindent azért, hogy az Ulver magyarországi koncertje kellően különleges esemény legyen, s így gyakorlatilag megteljen az egész A38, ugyanakkor nyitott kérdés maradt, mit képes produkálni egy eddig csak a stúdióban létező, az utolsó anyagán (Shadows Of The Sun) nem is túlzottan vitézkedő, black metalból elektróízekkel fűszerezett experimentális zenére váltó, kimondottan csak albumon hatásosnak gondolt csapat. Hogy őszinte legyek: örültem volna, ha vannak akkora punkok, hogy bevállalják definitív black metal lemezük, a Nattens Madrigal eljátszását elejétől a végéig, de erre nyilvánvalóan nem volt esély.

A manapság Vágtázó Életerő néven működő Vágtázó Halottkémek első, budapesti koncertje után már sejthető volt, hogy nemcsak egy fellépésre hozták össze a régi társaságot Grandpierre Attila és társai. A zenekar azóta túl van egy háromállomásos miniturnén, felléptek a Fekete Zaj fesztiválon, pár napja pedig - igaz, Balatoni Boli üstdobos nélkül, aki épp Ausztráliában kergeti a kengurukat - porrá rombolták a Dürer Kertet, április végén pedig a Pécsi Egyetemi Napok főzenekara lesznek.

"Akkoriban két ember voltam: Stephen King írta és adta el a rémtörténeteket (...), de Bachman volt az, aki sorozatban írta a regényeket, amelyek a kutyának sem kellettek" - fogalmaz az író ennek az 1973-ban íródott könyvnek az előszavában, és ezek után felmerül a kérdés: mi lett volna, ha a kezdetben zseniális, majd később egyre silányabb horrorsztorikat író Stephen King helyett "Richard Bachman" fut be? Persze meglehet, az író ezen álnév mögé rejtőzve is néhány év alatt kimerítette volna az eszköztárát, ám a Blaze olvastán esélyes, hogy ma úgy beszélnénk róla, mint az új Steinbeckről. A párhuzam nem véletlen, hiszen a főhős, Blaze, az értelmileg sérült, jóságos hústorony figurájában nem nehéz meglátni az Egerek és emberek Lennie Smallját (a Lindbergh-bébi feltételezett elrablója, Bruno Hauptmann mellett). A könyv e hasonlóság ellenére is gyakorlatilag hibátlan: az egy szuszra elolvasható, pörgős kétszázötven oldal az utóbbi, erősen túlírt King-művekhez képest szinte spártaian szófukar, Blaze és George Rackley figurája mégis szinte leugrik az oldalakról.

Akinek magyaráznom kellene a két brooklyni unokatesó, Fredro Starr és Sticky Fingaz hiphopbandájának karrierjét, az valószínűleg életében nem hallgatott ilyesfajta zenét - legfeljebb a Slam refrénjének védjegyszerű töttörö-töttörőzése rémlik neki a kilencvenes évek MTV-jéről meg a korabeli házibulikról -, akinek pedig nem, az jó eséllyel ott volt ezen az estén a közel telt házas A38-on. Utóbbiak láthatóan tisztában vannak az összes Onyx-slágerrel meg a szólólemezekkel, a balhékkal, és gyertyát gyújtanak minden évben a rákban elhunyt egykori Onyx-tag, Big DS emlékére.

Tisztában vagyok vele, hogy a Slayer ásatag zenekar, huszonvalahány éve ugyanazt játssza, olyan tagokkal, mint az eltúlzott G.I. Joe-mészárosra emlékeztető Kerry King gitáros, a tremolókar-rángató értelmetlen gitárszólók legikonikusabb figurája, vagy hathúros társa, Jeff Hanneman, az ostoba arcberendezésű Völkischer Beobachter-olvasó huszonegyedik századi megfelelője, továbbá azzal is, hogy a világ legjobb thrash metal anyaga, a Reign In Blood után a Slayer elvesztette létezésének értelmét, mert azt úgyse fogja túlszárnyalni soha.

Majdnem tizenöt évvel a Herzeleid című debütáló Rammstein-anyag után lassan be lehet sorolni ezt a derék germán csapatot az AC/DC, a Motörhead és társaik mögé. Annyira precízen kialakították a maguk egyszerű, szaggatott gitártémákra, megátalkodottan csühölt kettőnégyre, az ékes német nyelvre és Till Lindemann érdes hangjára épülő, indusztriálisnak is mondott rockzenéjüket - amiben egyébként klasszikus indusztriálelem szinte semennyi nincsen -, hogy lassan bármikor jön ki egy-egy Rammstein-lemez, pontosan meg lehet mondani, milyen hangvételű dalok lesznek rajta.