lemez - HELMET: SEEING EYE DOG

Sokak szerint az amerikai Helmetnek egyszerűen nincs értelme új lemezeket készítenie, mert a 2004-es újjáalakulás óta kiadott két lemezen (Size Matters, Monochrome) semmi új nem történt a kilencvenes években a zenekart legendává emelő Meantime, Betty, Aftertaste album-szentháromság szaggatott, repetitív riffekre, ide-oda forgó ritmusokra, minimál énekdallamokra és döbbenetesen kreatív, disszonáns gitárjátékra épült dalaihoz képest. Másrészt az énekes-gitáros-agytröszt, a civilben szimpatikus középiskolai kémiatanárra emlékeztető Page Hamilton ugyan még a zenekar tagja, de a Helmet klasszikus felállásában tevékenykedő, halálosan feszes játékáról és egyszerűnek hangzó, mégis furmányosan megtekert ritmusképleteiről hírhedt ritmusszekció, John Stanier dobos és Henry Bogdan basszusgitáros már nem, és ez még akkor is fájó pont, ha a két évvel ezelőtti A38-koncerten Hamilton mögött játszó tejfölösszájú kissrácok hibátlanul vették le kettejük minden rezdülését.

Sokak szerint az amerikai Helmetnek egyszerûen nincs értelme új lemezeket készítenie, mert a 2004-es újjáalakulás óta kiadott két lemezen (Size Matters, Monochrome) semmi új nem történt a kilencvenes években a zenekart legendává emelõ Meantime, Betty, Aftertaste album-szentháromság szaggatott, repetitív riffekre, ide-oda forgó ritmusokra, minimál énekdallamokra és döbbenetesen kreatív, disszonáns gitárjátékra épült dalaihoz képest. Másrészt az énekes-gitáros-agytröszt, a civilben szimpatikus középiskolai kémiatanárra emlékeztetõ Page Hamilton ugyan még a zenekar tagja, de a Helmet klasszikus felállásában tevékenykedõ, halálosan feszes játékáról és egyszerûnek hangzó, mégis furmányosan megtekert ritmusképleteirõl hírhedt ritmusszekció, John Stanier dobos és Henry Bogdan basszusgitáros már nem, és ez még akkor is fájó pont, ha a két évvel ezelõtti A38-koncerten Hamilton mögött játszó tejfölösszájú kissrácok hibátlanul vették le kettejük minden rezdülését.

A Seeing Eye Dog tehát az újáalakulás utáni harmadik Helmet-anyag, és Hamilton ezen sem tér el a kilencvenes években lefektetett alapoktól. Ugyan most sem írta meg az örök slágerek, vagyis az Unsung, az In The Meantime vagy a Birth Defect második részét, a Seeing Eye Dog a Monochrome-nál jóval erõsebb dalokat tartalmaz. Hamilton hangja lemezen is hallhatóan egyre jobban kopik - a két évvel ezelõtti koncerten nagyon megszenvedett az egyébként nem túl bonyolult énektémákkal -, de rögtön itt van nyitódalnak a So Long, amelyben egy majdnem shuffle-szerû ritmizálásra helyezi rá a rock `n' rollos minimálriffet és egy hihetetlenül eltalált leállást, kicsit késõbb a szinte poposan erõs refrénnel felvértezett In Person, aztán egy kimondottan eltalált Beatles-feldolgozás (And Your Bird Can Sing), majdnem a végén meg a lemez legjobb dala, a Miserable, ami még a Meantime-ról sem lógna ki, és a Helmetrõl szólva nagyobb dicséretet nem tudok mondani.

Work Song, 2010

*** és fél