A fentiek tudatában még akkor is nehéz lenne objektív recenziót írni az Underground Kingre keresztelt elsõ lemezrõl (remélem, a címet csak viccnek szánták - annak ugyan nagyon halvány, de még mindig ez a jobbik verzió), ha történetesen ez lenne az év hazai rock 'n' roll produkciója. De ettõl sajnos olyan távol áll, hogy hirtelen nem is tudok megfelelõ hasonlatot mondani: képzeljünk el egy, a Wildhearts slágeresebb témáit azok szikrázó zsenialitása nélkül utánozni próbáló, lagymatag tempójú, ordító zenei közhelyektõl duzzadó dalokkal telerakott, prosztó hangszerelésû (azaz minden olyan ravasz trükktõl mentes, ami az ilyen alapjából tapló, kettõnégyes zenét feldobná) albumot, ahol egy közepesnél kicsit gyengébb énekes adja elõ rettenetes prozódiájú, vérciki dalszövegeit. Elég, ha a Gyilkolj meg! címû tétel refrénjét idézem: "Gyere, és gyilkolj meg / Egy párszor már megtetted / Érzem, hogy megmérgezed az életem."
MTon/Magneoton, 2010
*
