koncert - MONO

Hadd szögezzem le az elején azt a személyes véleményt, hogy a posztrock műfaj az emúlt pár év virágzása után - még ha inkább csupán underground virágzásról beszélünk is, hiszen az egyik jelentős zenekar, így a cikk alanya, a japán Mono sem játszik sehol tízezrek előtt - épp mostanában kezd hanyatlani a stílus merev kötöttségei és a megújulásra való képtelenség miatt. Borítékolhatóan itt is az fog történni, mint a többi, hirtelen felkapott zenei trenddel: azok a csapatok, amelyek képesek elrugaszkodni a már-már dogmatikussá váló stílusbeli megkötöttségektől, túlélik ezt a hanyatlást - ilyen lehet akár az előzenekar Pozvakowski, amely egyébként hangosan tiltakozik is, ha posztrocknak aposztrofálják, valljuk be, jogosan, hiszen igyekeznek elmozdulni egy kevésbé hallgatóbarát, zajosabb és experimentálisabb irányba -, akik pedig nem, azokért talán nem lesz akkora kár.

Hadd szögezzem le az elején azt a személyes véleményt, hogy a posztrock mûfaj az emúlt pár év virágzása után - még ha inkább csupán underground virágzásról beszélünk is, hiszen az egyik jelentõs zenekar, így a cikk alanya, a japán Mono sem játszik sehol tízezrek elõtt - épp mostanában kezd hanyatlani a stílus merev kötöttségei és a megújulásra való képtelenség miatt. Borítékolhatóan itt is az fog történni, mint a többi, hirtelen felkapott zenei trenddel: azok a csapatok, amelyek képesek elrugaszkodni a már-már dogmatikussá váló stílusbeli megkötöttségektõl, túlélik ezt a hanyatlást - ilyen lehet akár az elõzenekar Pozvakowski, amely egyébként hangosan tiltakozik is, ha posztrocknak aposztrofálják, valljuk be, jogosan, hiszen igyekeznek elmozdulni egy kevésbé hallgatóbarát, zajosabb és experimentálisabb irányba -, akik pedig nem, azokért talán nem lesz akkora kár.

A Monót az eltûnéstõl talán csak az fogja megmenteni, hogy egyrészt a stílus egyik vezetõ csapatának számít, másrészt japán, és ez adhat neki annyi egzotikumot, hogy az erre szomjazó tekintélyes számú európai manga- és animeõrült közül pár tucat mindig megvesz majd egy-egy Mono-lemezt. A zenekar viszont, megcáfolva a japán mûvészek hajlamát és tehetségét az experimentális zenék terén (lásd mondjuk a Borist és a Merzbow-t), semmilyen meglepetést nem tudott okozni annak, aki már hallott legalább két posztrock lemezt. Gyakorlatilag a stílus minden kliséjét (a delay-jel és reverbbel nyakon öntött gitárhangokat, a fokozatosan hangosodó, éles dinamikai váltásokat nélkülözõ struktúrákat és a repetitív, hosszú dalokat) felvonultatták, de hiába szólt gyönyörûen a két gitáros által keltett hangkollázs, ha a dalokban és egyáltalán, az egész koncertben (tekintve mind a zenei, mind a vizuális részt) körülbelül annyi izgalom akadt, mint egy C-kategóriás zombifilmben - meguntam az egészet már másfél szám után.

A38, február 22.

**