- vincze -

Első hallásra viccesen nagyzolónak tűnik a Sonic Boom albumcím egy olyan zenekartól, ahol két tag (Paul Stanley énekes-gitáros és a magyar származású Gene Simmons basszusgitáros-énekes) már nagyjából a hatvanadik életévét nyaldossa, és amelynek legendája - szemben a hasonló korú tagokat felsorakoztató ZZ Toppal vagy az AC/DC-vel - nagyobb részt a zseniálisan kitalált imázsra épült, másodlagossá téve a sokszor egyébként kiváló dalokat is. A kilencvenes évek közepétől ismét maszkban turnézó Kisst ráadásul jó ideje a múltjából profitáló nosztalgiabandának tartja a szakma, pláne annak fényében, hogy az eredeti felállásban, több mint tíz éve készült utolsó stúdióalbum, a Psycho Circus mindennek volt nevezhető, csak jónak nem. Ezek után hatalmas meglepetés a remekül sikerült Sonic Boom, ami annak ellenére is majdnem annyira jó, mint a korai klasszikusok (és az utolsó nagy Kiss-siker, a 92-es Revenge mellé simán odatehető), hogy Simmons rögtön a második dalban (Russian Roulette - már a cím önmagáért beszél) előbb a halálra koptatott desire-fire rímpárt süti el, majd pár sorral később a touch-much-ot.

Egyvalamit muszáj leszögeznünk rögtön az elején. Ez az Alice In Chains nem teljesen ugyanaz a zenekar, amely a kilencvenes évek legelején a négy nagy grunge-csapat egyikeként (a Soundgarden, a Nirvana és a Pearl Jam mellett) forradalmat csinált, hiszen ennek a forradalomnak és az Alice In Chainsnek mint zenekarnak szerves része volt Layne Staley, a heroinfüggő énekesgéniusz, aki jellegzetes hangjával és énekstílusával tette feledhetetlenné az időközben klasszikussá nemesedett Alice In Chains-lemezeket, és akinek a szervezete 2002-ig bírta a harcot a legkeményebb drogokkal. Layne Staley pótolhatatlan. Itt van viszont a zenekar többi tagja:

Hogyan indul el az ember egy ZZ Top-koncertre, túl azon a triviális megoldáson, hogy két héttel előtte abbahagyja a borotválkozást? Egyrészt végighallgatja a diszkográfiát, lehetőleg az Eliminatort megelőző korszakra koncentrálva, hiszen ha ezt a lépést kihagyja, akkor egy és negyed órát kell várnia a klipdalokra, másrészt a hangulat kedvéért, illetve a közismerten autó- és motorbuzi Billy Gibbons gitáros/énekes iránti tiszteletből megnézi mondjuk a Szelíd motorosokat (lehetőleg videón). Aztán már csak annyi marad hátra, hogy körülszimatolja a környéket, hátha Gibbons Európában is eljátssza, amit a levesen túl szokott állítólag: nevezetesen azt, hogy valamelyik legendás járgányát - a Leapin' Limót, a CadZZillát, a Kopperhedet vagy akár a hírhedt Eliminatort - kellő őrizet mellett leparkolja a hely mellett, hadd nézegessék a rajongók. (Ez most elmaradt, nyilván túl drága lett volna Európába reptetni valamelyiket). Ezek után bemegy a csarnokba, és kötelességszerűen vásárol egy korsó sört - figyelem, ehhez a zenéhez csak ez illik, esetleg még a tequila vagy a bourbon -, amit, ha szerencséje van, pont megkap addigra, amikor a trió belekezd a nyitó Got Me Under Pressure-be.

Fogadni mernék, hogy a brit Paradise Lost új lemezét a kellő hozsannázással fogadja majd a rocksajtó. Ennek pedig egyetlen oka van: épp tíz éve jelent meg a zenekar vízválasztó lemeze, a Host, amely szakítani igyekezett a bevált rockklisékkel - úgy, hogy a jellegzetes, borongós hangulat és a kiváló dalok megmaradjanak -, és ezt az albumot világszerte olyan elutasítás fogadta a kritika részéről, hogy a zenekar azóta kétségbeesett időutazást játszik, és minden anyaguknál igyekeznek felidézni egy szeletet a saját múltjukból, abból az időszakból, amikor a metálsajtó szerint még nem adták el magukat.

A Living Colour Amerika egyik legkultikusabb rockzenekara volt a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján: ugyan soha nem értek el akkora sikereket, mint a hasonló stílusban, de jóval populárisabban fogalmazó Red Hot Chili Peppers, mégis sikerült betörniük a mainstreambe az 1988-as Vividdel. Ezt aztán még két másik lemez követte, majd a kortárs sikerbandák esetében megszokott feloszlás és a pár évvel későbbi újjáalakulás (a zenekar pihenője alatt, ahogy ez ilyen esetben lenni szokott, hivatkozási alap lett, tagjai pedig, élükön Doug Wimbish basszerrel, keresett stúdiózenészek).

Az év egyik legnagyobb hazai zenei eseménye a Vágtázó Halottkémek reinkarnációja volt, immáron Vágtázó Életerő néven. Annyi azért sejthető volt, hogy a majdnem a teljes Vágtázó Halottkémek-felállást tömörítő csapat - mindössze a dobos posztján történt változás: Ipacs Lászlót a Yavából ismert Szabó Kristóf váltotta - nemcsak az áprilisi, Petőfi Csarnokba szervezett VHK-idéző est fedőnevű rendezvény erejéig marad aktív.

Példátlan az a tisztelet, ami az amerikai Masters of Realityt, illetve a zenekar vezérét, Chris Gosst körülveszi. Teljesen megérdemelten egyébként, hiszen a saját életmű összegitározása mellett Goss olyan, ma már meghatározó zenekarok indulásánál bábáskodott, mint például a stoner rock atyaúristene, a Kyuss, valamint az abból kinőtt Queens of the Stone Age.

Ez a cikkcím még akkor sem ordas nagy túlzás, ha a metalcore két alapzenekarának legújabb lemezeiről van szó, amelyek azért mindenképpen igényesebb produkciók, mint mondjuk egy sajószentpéteri középiskolásokból álló punkzenekar első demója. Ugyanakkor ezen a két anyagon látszik a legtisztábban, hogy a metalcore-ból végképp kiveszett minden invenció és szenvedély, és ha a műfaj két vezérbikája képes két ilyen jellegtelen lemezzel előrukkolni, akkor valahogy képtelen vagyok hinni abban, hogy ebben a stílusban van még bármiféle erőtartalék.

Nehéz helyzetben van a külföldön is sikeresen szerepelt (turnézott Japánban, illetve Európát is bejárta a Misfits előzenekaraként) budapesti The Idoru, hiszen az általában vízválasztónak aposztrofált harmadik lemeze, a Face The Light kiadása után nemcsak a ritmusszekció, de a zenekar egyik védjegyszerű fazonjának számító Bödecs András énekes is kiszállt. Az Idoru megmaradt két tagjának szinte a nulláról kell hát újjáépítenie a zenekart - a Face The Light ismeretében mindenképpen kár lenne, ha ez a zenekar is egyikévé válna az idő előtt feloszlott magyar csapatoknak. A még a régi felállással készült anyag ugyanis kiváló alkotás: egyfelől még inkább kontúros lett az Idoru jellegzetes stílusa, vagyis a kiváló gitárösszjátékra, lendületes tempókra és Bödecs ragadósan dallamos énekére épülő hardcore-punk, másrészt az előző lemez (Monochrome, 2007) után ismét képesek voltak továbblépni.

Mostantól fogva egyike vagyok azon keveseknek, akik pontosan tudják, hogy néz ki Juan Brujo, a Brujeria frontembere. Ez azért nagy szó, mert Brujo kínosan ügyel az álcájára, a színpadon és a zenekari fotókon az arca elé kötött kendővel szerepel, és még a backstage-ben is csak úgy volt hajlandó fotózkodni, hogy metálvillát formálva gondosan fejmagasságba emelte a kezeit, nehogy véletlenül azonosítani lehessen egy kép alapján.

Venetian Snares, vagyis Aaron Funk, a breakcore műfaj legelborultabb, egyben legkreatívabb figurája magyarországi kötődéseit sokan ismerhetik: hősünk jó ideig élt Budapesten, és összecimborált Pándi Balázs dobossal, akivel aztán dolgozott is együtt, egyebek mellett a Pink + Green című VS-kislemezen (vonatkozó interjúnkat lásd lapunk 2009. január 29-i számában). Itt-tartózkodásának emlékét pedig a teljes egészében magyar dalcímekkel (és a Szomorú vasárnap Billie Holiday-féle verziójának remixével) ellátott lemeze, a Rossz csillag alatt született őrzi.

Annak ellenére, hogy becsülettel végigrágtam magam az eddigi Mars Volta-életművön, és nem is mondanám, hogy hiába, hiszen tény, hogy értékes anyagokat készített a két afrofejű muzsikus (Cedric Bixler-Zavala énekes és Omar Rodriguez-Lopez gitáros) vezette gárda, egyik lemez sem tudott akkora hatással lenni rám, mint a két főnök korábbi zenekara, a 2001-ben feloszlott At The Drive-In, különös tekintettel utolsó lemezükre, a Relationship Of Commandre, amely a huszonegyedik század egyik legizgalmasabb alkotása, és nem csak a kompromisszummentes poszt-hardcore színtéren. Ezúttal erőteljes poposodást ígért a két főnök, ami, valljuk be, rá is fért volna a Mars Voltára az eddigi anyagok színes és izgalmas, de sokszor barokkos túlzásokba csapó eklekticizmusa után.