koncert - RAMMSTEIN

Nekem úgy tűnik, hogy a Rammstein az arénarock-korszak halála előtti utolsó zenekar, amelynek még lehet esélye követni az olyan színpadi show-ban is bivalyerős elődöket, mint a Kiss vagy Alice Cooper. Egy Rammstein-koncert ugyanis nem úgy néz ki, hogy az ember az első sorban állva érzi a zenészek izzadságszagát, és fejbekólintja az elhajított dobverő, hanem felkapaszkodik a Sportaréna kakasülőjére, kicsit botorkál a félhomályban, mintha moziban lenne, bosszankodik a folyamatosan mobiltelefonáló, ide-oda járkáló rétegen, aztán seggen ülve végignézi az előadást. Ami persze egészen jól sikerült, hiszen a Rammstein gyakorlatilag a koncertjeinek köszönheti a hírnevét.

Nekem úgy tûnik, hogy a Rammstein az arénarock-korszak halála elõtti utolsó zenekar, amelynek még lehet esélye követni az olyan színpadi show-ban is bivalyerõs elõdöket, mint a Kiss vagy Alice Cooper. Egy Rammstein-koncert ugyanis nem úgy néz ki, hogy az ember az elsõ sorban állva érzi a zenészek izzadságszagát, és fejbekólintja az elhajított dobverõ, hanem felkapaszkodik a Sportaréna kakasülõjére, kicsit botorkál a félhomályban, mintha moziban lenne, bosszankodik a folyamatosan mobiltelefonáló, ide-oda járkáló rétegen, aztán seggen ülve végignézi az elõadást.

Ami persze egészen jól sikerült, hiszen a Rammstein gyakorlatilag a koncertjeinek köszönheti a hírnevét. Az elsõ etapot ezen az estén jórészt a nem különösebben erõsre sikerült új anyag, a Liebe Ist Für Alle Da dalai adták, és a komoly mennyiségben adagolt pirotechnika, valamint a vadállatabb élõ hangzás jóval élvezetesebbé tette ezeket itt, mint lemezen hallgatva. Aztán egyre több, tényleg hatalmas Rammstein-slágert találtak meg a rezzenéstelen arccal játszó német zenészek - jött elõször a Feuer Frei a címhez méltó, irdatlan tüzekkel, majd a vége felé olyanok, mint a Benzin, a Sonne meg a kihagyhatatlan Du Hast/Engel kettõs (csak a Reise, Reise hiányzott), és egyre szigorúbb lett a látvány is az égõ technikussal, valamint a hatalmas falloszt formázó, habot és konfettit lövöldözõ ágyúval, és itt kezdtem azt érezni, hogy ez a koncert pontosan olyan, mint valami iszonyatos költségvetéssel megcsinált hollywoodi film, aminek az ember elõre tudja a csattanóit, ugyanakkor mégis van benne néhány hátborzongatóan zseniális pillanat. Az egyetlen bajom pont ez a túlzott tökéletesség, a németes precizitás volt: a rock 'n' roll káoszelmélete legalább egy-két hibázást megkövetelt volna, de semmi ilyesmi, csak Till Lindemann többször is elejtett kedves magyar szavai szolgáltak némi ellenpontként a másfél órányi gépesített mészárlással szemben.

Papp László Budapest Sportaréna, március 16.

****