A manapság Vágtázó Életerõ néven mûködõ Vágtázó Halottkémek elsõ, budapesti koncertje után már sejthetõ volt, hogy nemcsak egy fellépésre hozták össze a régi társaságot Grandpierre Attila és társai. A zenekar azóta túl van egy háromállomásos miniturnén, felléptek a Fekete Zaj fesztiválon, pár napja pedig - igaz, Balatoni Boli üstdobos nélkül, aki épp Ausztráliában kergeti a kengurukat - porrá rombolták a Dürer Kertet, április végén pedig a Pécsi Egyetemi Napok fõzenekara lesznek. A Vágtázó Életerõ gépezete tehát megy tovább: pont annyi fellépéssel, hogy kuriózumértéke legyen egynek-egynek, ugyanakkor képes legyen betölteni azt az ûrt, amelyet a VHK széthullása okozott annak idején.
A Forgószél nem egy új Vágtázó Életerõ-lemez, hanem (egy friss stúdiófelvételen túl) gyakorlatilag egy válogatás, amely az õszi A38-as, illetve a tavaszi Petõfi Csarnokos VHK-idézõ esteken készült koncertfelvételeket tartalmazza. A három új dal (Forgószél, Távoli világok zenéje, Holdvilág) közül az elsõ kettõ az A38-on rögzített koncertfelvételrõl került át ide, míg a Holdvilág egy tisztességesen megszólaló stúdiófelvétel, és egyben a klasszikus VHK-örökséget ápoló három új dal közül talán a legerõsebb. Az öt régi, VHK-klasszikusnak is aposztrofálható témának (Hunok csatája, Örökkévalóság, Fénysuhamlás, Halló Mindenség és Élõ Világegyetem) pedig még akkor is kimondottan jót tett az újrafeldolgozás, ha a lemezre préselt felvétel egyértelmûen képtelen visszaadni a zenekar élõ erejét. Az Életerõ tagjai nem szolgaian adják elõ az annak idején felvett verziókat: a hosszabbra, kifejtõsebbre nyúlt dalokban egyértelmûen karakteresebben hatnak így a törzsi ritmusok adta "pihenõket" felváltó jellegzetes kirohanások, és az élõ felvételnek köszönhetõen még akkor is dinamikusabban szólnak a régi témák, ha a két gitárból több helyen csak az egyik szól igazán markánsan.
Szerzõi kiadás, 2009
****
