Lemez - Biztonsági játék - The Dillinger Escape Plan: Option Paralysis

  • - vincze -
  • 2010. április 15.

Zene

A Dillinger Escape Plan nem tudja, mit csináljon. Erre egyfelől a három évvel ezelőtti bizonytalan, csapongó Ire Works, másrészt az utána történő kiadóváltás utalhatott a közelmúltban. Az Option Paralysis pedig továbbra sem válaszolja meg egyértelműen a kérdést, hogy van-e keresnivalója a zenekarnak még a zenei életben, túl azon, hogy az esetleges feloszlás esetén nyilván óriási veszteség érné a színteret, hiszen arról, hogy a DEP a legveszélyesebb koncertzenekarok képzeletbeli toplistáján minimum dobogós helyezést kapna, a magyar közönség is meggyőződött két éve, amikor darabokra szedték - és ezt tessék nyugodtan szó szerint érteni - az A38-at.

A Dillinger Escape Plan nem tudja, mit csináljon. Erre egyfelől a három évvel ezelőtti bizonytalan, csapongó Ire Works, másrészt az utána történő kiadóváltás utalhatott a közelmúltban. Az Option Paralysis pedig továbbra sem válaszolja meg egyértelműen a kérdést, hogy van-e keresnivalója a zenekarnak még a zenei életben, túl azon, hogy az esetleges feloszlás esetén nyilván óriási veszteség érné a színteret, hiszen arról, hogy a DEP a legveszélyesebb koncertzenekarok képzeletbeli toplistáján minimum dobogós helyezést kapna, a magyar közönség is meggyőződött két éve, amikor darabokra szedték - és ezt tessék nyugodtan szó szerint érteni - az A38-at.

Az Option Paralysis a két korszakra osztható DEP-történet (az egyik a Dimitri Minakakis énekes fémjelezte, zabolátla éra, a másik a már Greg Puciatóval készült, higgadtabb, dallamorientáltabb lemezeké) vízválasztója lehet. Az első puciatós lemezt, a Miss Machine-t megjelenése óta könnyes szemmel emlegetik a rajongók, az Ire Works viszont úgy próbálta feszegetni a Dillinger szűkre szabott mathcore-ketrecét, hogy a próbálkozások vagy nagyon gyenge dalokban manifesztálódtak, vagy eléggé öncélúak voltak ahhoz, hogy élvezhetetlenné tegyék az anyagot. Az Option Paralysis pedig pont olyan, mintha elhagyták volna a rosszul elsült kísérletezgetést, és elkészítették volna a Miss Machine szinte egyenes folytatását. Ez az első olyan Dillinger-lemez, ahol az ember nem kap a fejéhez két-három dalonként valami teljesen szokatlan húzásnál - pedig egy ilyen csapattól nem feltétlenül azt várná az ember, hogy ramonesi következetességgel tarson ki az egyszer jól kitalált toposzok mellett.

Feltűnik az is, hogy Greg Puciato gyakorlatilag kimerítette a hangjában lévő lehetőségeket: a rikácsolása még mindig a régi, az egyébként kiválóan abszolvált dallamos témák megalkotása terén viszont nem jeleskedik - többször visszaköszön a Miss Machine és az Ire Works egy-egy refrénje. Ezt, és a helyben járást leszámítva különösebb gond nincs az Option Paralysisszel. A legjobban persze még mindig mészárolni tudnak: a kettes Good Neighbor, amiben se énekdallamok, se zongorás leállások nincsenek, az anyag legjobbja, még akkor is, ha erősen emlékeztet a Miss Machine Panasonic Youth-ára, de a lemez végére biggyesztett lassulós kettős (amely hangulatát tekintve hasonló, mint a legutóbbi Converge anyag zárása) szintén kiváló, akárcsak a másik kétperces őrjöngés, a Crystal Morning. Az pedig, hogy a Dillinger mit lép majd, úgyis kiderül - de még mindig jobban jár a közönség, ha készítenek öt Miss Machine-klónt ahelyett, hogy - lásd a Mastodon példáját - elhiggyék magukról, hogy komoly művészek, és nekiálljanak nagy igényű, de unalmas anyagokat készíteni.

Party Smasher/Season Of Mist, 2010

Neked ajánljuk