A Filth-en viszont nincs egy sem, és az említett anyagoktól nemcsak ebben különbözik: hiszen amíg a Rossz csillag..., de fõleg a My Downfall az arcbamászó, szétütött breakcore-ütemek ellenére is fogyasztható volt, köszönhetõen a gondosan felépített, itt-ott komolyzenei hangszerelésnek és a meditatívabb, lassabb daloknak, addig a Filth teljesen kompromisszummentes, kõkemény breakcore-t tartalmaz több mint ötven percben. Valamelyik zenei blogon azt írta egy késõn érkezett Snares-rajongó, hogy azért szereti jobban a My Downfallt, mint a Filth-et, mert az elõbbin dalok vannak, nem pedig értelmetlen zaj, ugyanakkor a teljesen analóg módon készült Filth varázsa pont az õrültségében és a kiszámíthatatlanságában rejlik. Funk pontosan azért kiváló komponista, mert az elsõ hallásra tömör zajhalmaznak és követhetetlen ütemek sokaságának tûnõ anyagot is képes olyan nüanszokkal feldobni, mint például a Mongoloid Alien robothangja vagy a Crashing The Yoghurt Truck majdnem táncolható középrésze, és az ehhez hasonló motívumoknak köszönhetõen, ha nem is válik napi hallgatnivalóvá, a Filth végeredményben szerethetõ lemeznek mondható.
Planet Mu, 2009
****
