lemez - LIVING COLOUR: THE CHAIR IN THE DOORWAY

  • - vincze -
  • 2009. október 8.

Zene

A Living Colour Amerika egyik legkultikusabb rockzenekara volt a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján: ugyan soha nem értek el akkora sikereket, mint a hasonló stílusban, de jóval populárisabban fogalmazó Red Hot Chili Peppers, mégis sikerült betörniük a mainstreambe az 1988-as Vividdel. Ezt aztán még két másik lemez követte, majd a kortárs sikerbandák esetében megszokott feloszlás és a pár évvel későbbi újjáalakulás (a zenekar pihenője alatt, ahogy ez ilyen esetben lenni szokott, hivatkozási alap lett, tagjai pedig, élükön Doug Wimbish basszerrel, keresett stúdiózenészek).
A Living Colour Amerika egyik legkultikusabb rockzenekara volt a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján: ugyan soha nem értek el akkora sikereket, mint a hasonló stílusban, de jóval populárisabban fogalmazó Red Hot Chili Peppers, mégis sikerült betörniük a mainstreambe az 1988-as Vividdel. Ezt aztán még két másik lemez követte, majd a kortárs sikerbandák esetében megszokott feloszlás és a pár évvel késõbbi újjáalakulás (a zenekar pihenõje alatt, ahogy ez ilyen esetben lenni szokott, hivatkozási alap lett, tagjai pedig, élükön Doug Wimbish basszerrel, keresett stúdiózenészek). A Living Colour másodvirágzása kilenc éve tart, a The Chair In The Doorway pedig a második lemeze ennek a korszaknak a 2003-as Colleidoscope után.

Elsõ hallásra a Living Colourra jellemzõ zenei õrültségek hiánya tûnik fel az anyagon. A The Chair In The Doorway poplemez: Will Calhoun beton kettõnégyeket hoz a legtöbb helyen, és Vernon Reid gitáros sem élvezkedik annyit a tízméteres pedálsorán, ahogy azt megszokhattuk. Vannak viszont nagyon nagy dalok: rögtön az elsõ Burned Bridges akkora énekdallammal operál, hogy már a második hallgatás után dúdolhatjuk a refrént, és a késõbb beérkezõ, nyugis témák, mint például a halványan a TV On The Radióra emlékeztetõ That's What You Taught Me is ellenállhatatlanul slágeresek. Aztán, ahogy hallgattatja magát az anyag, egyre jobban elõtûnnek azok a finomságok, amiktõl még mindig zseniális zenészeknek kell tartani a Living Colour tagjait: Wimbish basszusgitározása élményszámba megy, Vernon Reid pedig úgy fûszerezi a dalokat - mondjuk az ezerszer ellõtt alaptémára építkezõ Bless Those-t - a szinte hendrixi disszonanciával, hogy nincs mese, megint le kell borulni a zenekar elõtt.

Megaforce, 2009

*****

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.