lemez - LIVING COLOUR: THE CHAIR IN THE DOORWAY

A Living Colour Amerika egyik legkultikusabb rockzenekara volt a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján: ugyan soha nem értek el akkora sikereket, mint a hasonló stílusban, de jóval populárisabban fogalmazó Red Hot Chili Peppers, mégis sikerült betörniük a mainstreambe az 1988-as Vividdel. Ezt aztán még két másik lemez követte, majd a kortárs sikerbandák esetében megszokott feloszlás és a pár évvel későbbi újjáalakulás (a zenekar pihenője alatt, ahogy ez ilyen esetben lenni szokott, hivatkozási alap lett, tagjai pedig, élükön Doug Wimbish basszerrel, keresett stúdiózenészek).

A Living Colour Amerika egyik legkultikusabb rockzenekara volt a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján: ugyan soha nem értek el akkora sikereket, mint a hasonló stílusban, de jóval populárisabban fogalmazó Red Hot Chili Peppers, mégis sikerült betörniük a mainstreambe az 1988-as Vividdel. Ezt aztán még két másik lemez követte, majd a kortárs sikerbandák esetében megszokott feloszlás és a pár évvel késõbbi újjáalakulás (a zenekar pihenõje alatt, ahogy ez ilyen esetben lenni szokott, hivatkozási alap lett, tagjai pedig, élükön Doug Wimbish basszerrel, keresett stúdiózenészek). A Living Colour másodvirágzása kilenc éve tart, a The Chair In The Doorway pedig a második lemeze ennek a korszaknak a 2003-as Colleidoscope után.

Elsõ hallásra a Living Colourra jellemzõ zenei õrültségek hiánya tûnik fel az anyagon. A The Chair In The Doorway poplemez: Will Calhoun beton kettõnégyeket hoz a legtöbb helyen, és Vernon Reid gitáros sem élvezkedik annyit a tízméteres pedálsorán, ahogy azt megszokhattuk. Vannak viszont nagyon nagy dalok: rögtön az elsõ Burned Bridges akkora énekdallammal operál, hogy már a második hallgatás után dúdolhatjuk a refrént, és a késõbb beérkezõ, nyugis témák, mint például a halványan a TV On The Radióra emlékeztetõ That's What You Taught Me is ellenállhatatlanul slágeresek. Aztán, ahogy hallgattatja magát az anyag, egyre jobban elõtûnnek azok a finomságok, amiktõl még mindig zseniális zenészeknek kell tartani a Living Colour tagjait: Wimbish basszusgitározása élményszámba megy, Vernon Reid pedig úgy fûszerezi a dalokat - mondjuk az ezerszer ellõtt alaptémára építkezõ Bless Those-t - a szinte hendrixi disszonanciával, hogy nincs mese, megint le kell borulni a zenekar elõtt.

Megaforce, 2009

*****