- vincze -

A Ministry-főnök Al Jourgensen után az indusztriális metál másik legendás alakja, a Nine Inch Nails életre hívója, Trent Reznor is parkolópályára állítja zenekarát, legalábbis átmeneti jelleggel. A hírek szerint Reznornak egyelőre csak a koncertezésből lett elege - valami olyasmit nyilatkozott, hogy a NIN élő teljesítményét már nem lehet fokozni -, de idén tavasszal még egyszer jó alaposan körbeturnézták a világot, és (részben a nyilatkozat hatására) mindenhol óriási sikerrel futottak a fellépések.

Papíron az év egyik legfontosabb koncertjének ígérkezett a tokaji Machine Head-fellépés, hiszen Robb Flynn énekes-gitáros és társai utoljára 1994-ben játszottak Magyarországon. Akkoriban az első lemezükkel (Burn My Eyes) robbantottak éppen nagyon nagyot: a Davidian klipjét súlyos rotációkban játszotta az MTV, aminek köszönhetően a dal a kilencvenes évek egyik legnagyobb metálhimnusza lett.

Hosszú utat tett meg a marylandi Clutch fennállásának majd' húsz éve alatt. A Transnational Speedway League debütlemez szikár Hemet-orientált okosmetáljától (a nyitó Shogun Named Marcusra minden idők egyik legszellemesebb videója készült el annak idején) olyan hatalmas lemezeken keresztül jutottak el a teljes retróig, mint a Pure Rock Fury, a Blast Tyrant vagy a Robot Hive/Exodus.

A Prong pontosan beleillik abba a halmazba, amely a kilencvenes évek leginvenciózusabb rockzenekarait tartalmazza, és amelynek főbb képviselői, a Ministry, a Life of Agony és a Helmet tavaly alig két hét leforgása alatt fordultak meg Magyarországon. Sőt a Prong gitáros-énekes agya, Tommy Victor pont a Ministry utolsó időszakának gitárosa volt, Aaron Rossi pedig, aki a dobos feladatát látja el momentán Victor mögött, az utolsó Ministry-turné ütőseként szerepelt.

Akár úgy is felfoghatjuk az idei Volt Fesztivál rock-metál felhozatalát, mint egy időutazást a kilencvenes évek közepére-végére, amikor az MTV-n és az akkoriban itthon is fogható német Viván olyan újdonsült rocksztárok uralták a képernyőt a grunge halála után, mint például a Korn, a Rammstein, vagy hogy a fesztivál fellépőire térjünk, a Limp Bizkit és a Marilyn Manson tagjai, trendinek számított pszichopatának látszani, és szabvány hiphop-szerelésben (bő gatya, baseballsapka, oldallánc) pincébe hangolt gitárokkal tolni a metált. A fesztivál húzónevei, a Limp Bizkit és a Marilyn Manson (a jóval kisebb névként szereplő brazil Sepultura is ide köthető) ennek a korszaknak az ikonikus bandája, és annak ellenére, hogy évek óta egyikük sem rukkolt elő olyan meghatározó kiadványokkal, mint amilyeneket pályafutásuk csúcsán készítettek, a hatásuk ma is vitathatatlan.

Elméletben tökéletes ünnepe lehetett volna ez az este azoknak, akik a rockzene felől érkezve kóstolnak bele a folkhatású, de világzenének nem nevezhető műfajba. Németországban, a Corvus Corax hazájában még ma is iszonyatos kultusza van a hasonló zenekaroknak, úgyhogy talán nem is véletlen, hogy a zenekar egy ilyen környezetből indulva képes volt underground világsztárrá kinőnie magát.

Annak idején, 2003-ban volt szerencsém látni az ereje teljében lévő Isist, ahogy az áttörést hozó Oceanic lemezzel Európában turnézva a gödöllői Trafo klubban felszántja és beveti az aprócska színpadot. Az Isis már azelőtt sem számított ismeretlen zenekarnak (első lemeze 2000-ben jelent meg), de talán a jó szimatú Mike Patton kiadójánál debütálva, az Oceanickel és az utána következő Panopticonnal találta meg igazán a saját hangját, és innentől kezdve számít a Neurosis farvizén felevickélő, elkoptatott kifejezéssel élve posztmetál bandák egyik élvonalbeli képviselőjének.

Nagyon nagy közhely, de tribute-zenekart, vagyis olyan csapatot, amelynek kizárólag egy-egy külföldi híresség dalaiból áll a repertoárja, csakis kétféleképpen lehet csinálni: vagy kínosan, vagy zseniálisan. A Beatallica előtt fellépő magyar Metallica-feldolgozászenekar, az Alcoholica az első verzióra hozott kiváló példát, amikor hosszúra nyúlt fellépése keretében szétesően és pontatlanul játszotta az amerikai brigád klasszikus dalait.

Ahogy mondani szokták, a Mastodon üstökösként hasította fel az új hangzásokra mindig vevő underground metálszíntér egét hét éve a Remission lemezzel. A lemez turnéján hozzánk is eljutottak: körülbelül nyolcvan néző előtt változtatták bombatölcsér lyuggatta műveleti területté az egykor kultikus gödöllői Trafó klub színpadát (a High On Fire zenekarral közösen), majd kiadták a kettes lemezt, a Melville Moby Dickjének alapján készült, monumentális Leviathant, ami egyszerre merített a Melvins és társai fémjelezte noise-rock büntetésekből meg a klasszikus, Led Zeppelin/Black Sabbath hatású ősrockból, és ami az utóbbi tíz év egyik legfontosabb extrémmetál lemeze. Ezután le is léceltek a független Relapse-től (irány a Warner jelszóval), és kiléptek a klubokból. A megcsökevényesedett undergroundhívők itt gyorsan el is temették a zenekart, könnyes nosztalgiával néha fel-feltéve azért az első két album valamelyikét.

A Békés megyei faluból (Mezőkovácsháza) indult, majd kőkemény melóval Európa-szerte elismert metálsztárrá avanzsálódott Ektomorf motörheadi következetességgel tart az egykori Sepultura-, ma Soulfly-vezér Max Cavalera nyomában, képzeletben valami brazil őserdőben nyilván. Innentől kezdve aztán teljesen egyszerű a recept: aki a fent említett zenekarok klasszikus lemezeit már nagyjából az anyatejjel együtt magába szívta, és szívesen hallgat egy olyan zenekart is, amelynek a kelleténél kicsivel több köze van hozzájuk dalírás terén (ezért mínusz egy csillag), az valószínűleg imádni fogja a What Doesn't Kill Me-t, aki pedig nem, annak úgyis teljesen mindegy, mit gondolnak az ítészek erről a lemezről.

A nagy érdeklődés borítékolható volt ezen a pénteken. A Bedlam karrierjét a közelmúltbeli interjúk több helyütt is (lásd például múlt heti számunkat!) részletesen kivesézték, de a Diesel-klubot majdnem teljesen megtöltő, zömében harminc-negyvenes korosztályból való közönség bármelyik tagja nyilvánvalóan amúgy is pontosan tisztában volt a General Rejection és a Dreamland In Misery demók, valamint az Inside Ash jelentőségével, és azzal is, hogy miért is volt akkora dolog ezektől a kazincbarcikai arcoktól világszínvonalú rockzenét hallani itthon az átkos legvégén, angol nyelven. A koncert pontosan annyira különlegesre sikerült, mint amilyet vártam.

A telt házas előzmények (A38, Kultiplex, Almássy tér) után egyáltalán nem tűnt túlvállalósnak a középiskolai zenekarból első számú hazai metálfavorittá avanzsálódott Subscribe azon döntése, hogy a zenekar tízéves születésnapja alkalmából szintet lépjenek, és kipróbálják magukat egy önálló koncerten a Petőfi Csarnok színpadán Ugyan telt ház itt nem volt, de azért a PeCsa saccra háromnegyedét megtöltötték azok, akik kíváncsiak voltak erre a különlegesnek mondható eseményre, és ez már azért is siker, mert a tavaly nyári koncertdömpingben nemzetközileg elismert zenekaroknál is előfordult, hogy ennél lényegesen kevesebb nézőt hoztak be ugyanide A Subscribe nem véletlenül tart itt Tavalyelőtti, második lemezük (Stuck Progress To Moon) a hazai modern metál egyik csúcsalkotása, és koncerten is kimondottan erős a brigád Itt kissé megilletődötten kezdtek (nyilvánvalóan a helyszín és az alkalom miatt), később azonban nem hiányzott a zenekarra jellemző dinamikus színpadkép A Subscribe érezhetően készült erre az alkalomra: jó érzékkel válogatták össze a régebbi és a minden szempontból erősebb frissebb dalaikat, és sokszor jammelésbe hajolva prezentálták az egyébként hibátlanul megkomponált témákat A színvonalas dalokon és a jó fazonon túl pontosan ez a spontaneitás és lazaság teszi nagyon szerethetővé ezt a zenekart: simán és görcsmentesen váltanak saját dalból James Brown Sex Machine-jébe (tudják, ebben van a gerappa, ami valami ezeréves Sziget büntetőszlogenje volt), és ugyanígy játsszák végig még komolyabb meglepetést okozva a Led Zeppelin Black Dogját A hibátlan koncert után már csak a jövő kérdéses a Subscribe-nál: vajon beállnak ők is a hazai élvonal sorába, hogy évente kétszer végigjátsszák az országot, nyaranta pedig a fesztiválokat, vagy a korábbi külföldi kísérleteiket folytatva inkább "Nyugaton" méretik meg a produkciót, hogy kipróbálják: vajon ott is megáll-e a lábán A koncert alapján mindenképpen Petőfi Csarnok, február 27 ***** . .