Koncert - Három fickó - A ZZ Top Budapesten

  • - vincze -
  • 2009. október 22.

Zene

Hogyan indul el az ember egy ZZ Top-koncertre, túl azon a triviális megoldáson, hogy két héttel előtte abbahagyja a borotválkozást? Egyrészt végighallgatja a diszkográfiát, lehetőleg az Eliminatort megelőző korszakra koncentrálva, hiszen ha ezt a lépést kihagyja, akkor egy és negyed órát kell várnia a klipdalokra, másrészt a hangulat kedvéért, illetve a közismerten autó- és motorbuzi Billy Gibbons gitáros/énekes iránti tiszteletből megnézi mondjuk a Szelíd motorosokat (lehetőleg videón). Aztán már csak annyi marad hátra, hogy körülszimatolja a környéket, hátha Gibbons Európában is eljátssza, amit a levesen túl szokott állítólag: nevezetesen azt, hogy valamelyik legendás járgányát - a Leapin' Limót, a CadZZillát, a Kopperhedet vagy akár a hírhedt Eliminatort - kellő őrizet mellett leparkolja a hely mellett, hadd nézegessék a rajongók. (Ez most elmaradt, nyilván túl drága lett volna Európába reptetni valamelyiket). Ezek után bemegy a csarnokba, és kötelességszerűen vásárol egy korsó sört - figyelem, ehhez a zenéhez csak ez illik, esetleg még a tequila vagy a bourbon -, amit, ha szerencséje van, pont megkap addigra, amikor a trió belekezd a nyitó Got Me Under Pressure-be.

Hogyan indul el az ember egy ZZ Top-koncertre, túl azon a triviális megoldáson, hogy két héttel előtte abbahagyja a borotválkozást? Egyrészt végighallgatja a diszkográfiát, lehetőleg az Eliminatort megelőző korszakra koncentrálva, hiszen ha ezt a lépést kihagyja, akkor egy és negyed órát kell várnia a klipdalokra, másrészt a hangulat kedvéért, illetve a közismerten autó- és motorbuzi Billy Gibbons gitáros/énekes iránti tiszteletből megnézi mondjuk a Szelíd motorosokat (lehetőleg videón). Aztán már csak annyi marad hátra, hogy körülszimatolja a környéket, hátha Gibbons Európában is eljátssza, amit a levesen túl szokott állítólag: nevezetesen azt, hogy valamelyik legendás járgányát - a Leapin' Limót, a CadZZillát, a Kopperhedet vagy akár a hírhedt Eliminatort - kellő őrizet mellett leparkolja a hely mellett, hadd nézegessék a rajongók. (Ez most elmaradt, nyilván túl drága lett volna Európába reptetni valamelyiket). Ezek után bemegy a csarnokba, és kötelességszerűen vásárol egy korsó sört - figyelem, ehhez a zenéhez csak ez illik, esetleg még a tequila vagy a bourbon -, amit, ha szerencséje van, pont megkap addigra, amikor a trió belekezd a nyitó Got Me Under Pressure-be.

Annak ellenére, hogy a ZZ Top koncertjére tisztességes számban vonultak az emberek a sportarénába, mégsem volt akkora hiszti körülötte, mint a tavaszi AC/DC körül, amelyre már az esemény napja előtt fél évvel elfogyott az összes jegy. Pedig nemcsak zeneileg méltó kortársa a ZZ Top az AC/DC-nek (gyakorlatilag ugyanazt a három akkordot használják az ausztrálok is, mint a texasi trió), de legalább ugyanannyira emblematikus is: talán még a Motörhead említhető velük egy lapon, akik ugyan sokkal kisebb sztárok, mégis körülbelül ugyanannyira stabilan beférnek a rock 'n' roll kortalan túlélőinek csapatába. Egy ilyen élő legendát pedig, mint a ZZ Top, kötelező megnézni, hiszen hiába tagadhatnának le a zenekar tagjai fejenként 15 évet az életkorukból, mindhárman idén lesznek hatvanévesek, onnantól kezdve pedig, ahogy mondani szokás, bárkivel bármi megtörténhet.

A színpadon kettő darab mosolygós Iványi Gábor-hasonmásként ténykedő Gibbonst és Hillt, valamint a dobok mögé elbújt Frank Beardet elnézve - aki, miután évtizedekig froclizta mindenki, hogy vezetékneve ellenére pont ő az egyetlen csupasz állú a zenekarban, vénségére azért eresztett egy decens kis körszakállat - először az jutott eszembe, hogy ha eljön az ideje, ezek az emberek valahogy úgy fognak közvetlenül egymás után meghalni, mint a Ramones tagjai a kétezres évek elején. Három mentális sziámi ikret láthattunk a színpadon tevékenykedni úgy, hogy az több volt, mint negyvenévnyi összeszokottság vagy puszta rutin. A harmadikként eljátszott, tipikusnak is mondható bluestéma, a Jesus Just Left Chicago - az AC/DC Ride Onjának ikertestvére - közben sem arra gondol az ember, hogy miért kell rögtön a koncert elején leültetni a hangulatot egy ilyen témával, hanem tátott szájjal csodálkozik azon, hogy egy ilyen jellegű dalt hogy lehet ennyire szívbemarkolóan megszólaltatni, tökéletesen elkapott, kimért, bólogatós tempóval.

A koncert első felében aztán gyorsan kiderült, hogy akármekkora felhajtás volt is a ZZ Top körül a nyolcvanas évek elején, az Eliminator-időszakban, akármennyit kísérleteztek a mai füllel vicces szintetizátorokkal és gépekkel a késői anyagokon, és bármennyire a zseniális imázsnak is köszönhető a zenekar befutása, a ZZ Top mégiscsak egy bluescsapat, mégpedig a legkiválóbbak közül való. Az Antenna-lemezes Pinchusion, ami lemezen kimondottan idegesítően van telepakolva kramnyogó szintihangokkal, itt úgy szólal meg, ahogy mindig is kellett volna neki, és egyáltalán nem hat üresnek így, trióban, lecsupaszítottan elreszelve. Az is élőben tűnik fel igazán, hogy Dusty Hill látszólag alapra vett basszusjátéka mennyire markáns: először azt hittem, hogy a háttérben ritmusgitározik valaki, esetleg samplerről mennek néha a riffek Gibbons témái alá, de nem: csak Hill karcosra kevert pengetése adja az alapot. Billy Gibbons gitározását pedig nem lehet eléggé méltatni, pedig egyáltalán nem játszik technikás dolgokat. Lassabban és jóval kevesebbet penget, mint a Lassúkezű becenévvel áldott-vert Eric Clapton, ugyanakkor a pár hangos skálákat is képes úgy játszani, hogy még az egysíkúnak tűnő dalokba is jól körülírható, egymástól markánsan megkülönböztethető szólókat kanyarít, és az olyan szakállas (bocsánat) trükköket, mint a pengetés nélkül, pusztán balkezes legatóval játszott szólót is képes úgy előadni, hogy egyszerre marad ízléses, és kerül bele a műfajhoz és a ZZ Top habitusához illő csibészes játékosság.

A műsor eleje-közepe egy-két kivételtől eltekintve kő blues: itt vannak bajban azok, akik csak az Eliminator óta ismerik a zenekar munkásságát. Néhány dal erejéig Hill is énekel: többnyire a lassú kapanyélbluesokat kapja, a hangja pedig öblösebb és tisztább, mint a rekedtesen dörmögő Gibbonsé. A vége felé persze bitang nagy slágerparádé jön: Just Got Paid, Gimme All Your Lovin', Sharp Dressed Man, Legs (természetesen a híres, szőrrel borított gitárokon elpengetve) aztán indul a La Grange-dzsel kezdődő egyveleg, a végén meg a Tube Snake Boogie, ami után végleg kicsoszognak a bácsik, és vissza se jönnek többet, mindezt egy olyan másfél óra után, amibe képtelen vagyok belekötni.

Papp László Budapest Sportaréna, október 15.

Neked ajánljuk