A gyakorlatilag telt házas áprilisi koncert után az A38-at is sikerült megtöltenie a zenekarnak, és aki jelen volt a tavaszi fellépésen, nagyjából tudta, hogy mire számíthat: egy csúcsformában lévõ zenekarra, klasszikussá nemesült VHK-dalokkal, és egy olyan, elsõ hallásra ijesztõen hosszúnak tûnõ, majdnem háromórás koncertre, ami az idõtartam ellenére sem fordul unalomba. Aki pedig most szembesült elõször a VHK (engedtessék meg jelen rövidítés használata) élõ erejével, az valószínûleg megértette, hogy miért Grandpierre Attila és társai számítottak a nyolcvanas évek tán legfontosabb magyar zenekarának az undergroundban. A két dobra épülõ (Szabó Kristóf remekül megtalálta a helyét Balatoni Boli mellett), kiválóan megkomponált ritmusokra hol disszonáns, hol népzenés dallamokat is magukba foglaló, remek gitártémák érkeztek, mindehhez pedig Grandpierre Attila sámánisztikus dallamai és vad kiáltásai társultak, aki még mindig úgy mozog a színpadon - az egyébként hatalmas elánnal játszó zenekar mellett -, hogy a legtöbb, nála jóval fiatalabb mai frontembert is maga mögé utasítja. A Vágtázó Életerõ a koncertek tanúsága szerint jó formában van: már csak egy új lemezanyag kellene.
A38, szeptember 26.
*****
