lemez - PARADISE LOST: FAITH DIVIDES US - DEATH UNITES US

Fogadni mernék, hogy a brit Paradise Lost új lemezét a kellő hozsannázással fogadja majd a rocksajtó. Ennek pedig egyetlen oka van: épp tíz éve jelent meg a zenekar vízválasztó lemeze, a Host, amely szakítani igyekezett a bevált rockklisékkel - úgy, hogy a jellegzetes, borongós hangulat és a kiváló dalok megmaradjanak -, és ezt az albumot világszerte olyan elutasítás fogadta a kritika részéről, hogy a zenekar azóta kétségbeesett időutazást játszik, és minden anyaguknál igyekeznek felidézni egy szeletet a saját múltjukból, abból az időszakból, amikor a metálsajtó szerint még nem adták el magukat.

Fogadni mernék, hogy a brit Paradise Lost új lemezét a kellõ hozsannázással fogadja majd a rocksajtó. Ennek pedig egyetlen oka van: épp tíz éve jelent meg a zenekar vízválasztó lemeze, a Host, amely szakítani igyekezett a bevált rockklisékkel - úgy, hogy a jellegzetes, borongós hangulat és a kiváló dalok megmaradjanak -, és ezt az albumot világszerte olyan elutasítás fogadta a kritika részérõl, hogy a zenekar azóta kétségbeesett idõutazást játszik, és minden anyaguknál igyekeznek felidézni egy szeletet a saját múltjukból, abból az idõszakból, amikor a metálsajtó szerint még nem adták el magukat.

Az új lemeznél sincs ez másképp, csak míg például a Hostot követõ Believe In Nothing a One Second lemez gyengébb minõségben elkövetett reprodukálása volt, addig a Faith-nél egyenesen a Shades Of God-Icon éráig ment vissza a zenekar. A megtévedés korszakára csak néhány, óvatosan adagolt szintitéma emlékeztet, és Holmes hangja, ami szerencsére még mindig képes fejlõdni, és nem változott vissza a hõskor egydimenziós vokálozásává.

Szerencsére ezzel együtt is vannak értékes pillanatai az új anyagnak. Rögtön az elején ellövik az As Horizons Endet, kicsit késõbb pedig a First Lightot, és ezek mutatják a legjobban, miért volt mûfajteremtõ a Paradise Lost annak idején. Nem is tudják végig hozni a minõséget: a lemez a közepe-vége felé már annyira ellaposodik, hogy az ember inkább visszaugrat a klasszisra sikerült nyitódalokra, miközben azon szomorkodik, hogy a Host óta a Paradise Lost jó dalokból ugyan többet is írt, de teljes értékû lemezt soha.

Century Media/EMI, 2009

*** és fél