lemez - KISS: SONIC BOOM

Első hallásra viccesen nagyzolónak tűnik a Sonic Boom albumcím egy olyan zenekartól, ahol két tag (Paul Stanley énekes-gitáros és a magyar származású Gene Simmons basszusgitáros-énekes) már nagyjából a hatvanadik életévét nyaldossa, és amelynek legendája - szemben a hasonló korú tagokat felsorakoztató ZZ Toppal vagy az AC/DC-vel - nagyobb részt a zseniálisan kitalált imázsra épült, másodlagossá téve a sokszor egyébként kiváló dalokat is. A kilencvenes évek közepétől ismét maszkban turnézó Kisst ráadásul jó ideje a múltjából profitáló nosztalgiabandának tartja a szakma, pláne annak fényében, hogy az eredeti felállásban, több mint tíz éve készült utolsó stúdióalbum, a Psycho Circus mindennek volt nevezhető, csak jónak nem. Ezek után hatalmas meglepetés a remekül sikerült Sonic Boom, ami annak ellenére is majdnem annyira jó, mint a korai klasszikusok (és az utolsó nagy Kiss-siker, a 92-es Revenge mellé simán odatehető), hogy Simmons rögtön a második dalban (Russian Roulette - már a cím önmagáért beszél) előbb a halálra koptatott desire-fire rímpárt süti el, majd pár sorral később a touch-much-ot.

Elsõ hallásra viccesen nagyzolónak tûnik a Sonic Boom albumcím egy olyan zenekartól, ahol két tag (Paul Stanley énekes-gitáros és a magyar származású Gene Simmons basszusgitáros-énekes) már nagyjából a hatvanadik életévét nyaldossa, és amelynek legendája - szemben a hasonló korú tagokat felsorakoztató ZZ Toppal vagy az AC/DC-vel - nagyobb részt a zseniálisan kitalált imázsra épült, másodlagossá téve a sokszor egyébként kiváló dalokat is. A kilencvenes évek közepétõl ismét maszkban turnézó Kisst ráadásul jó ideje a múltjából profitáló nosztalgiabandának tartja a szakma, pláne annak fényében, hogy az eredeti felállásban, több mint tíz éve készült utolsó stúdióalbum, a Psycho Circus mindennek volt nevezhetõ, csak jónak nem.

Ezek után hatalmas meglepetés a remekül sikerült Sonic Boom, ami annak ellenére is majdnem annyira jó, mint a korai klasszikusok (és az utolsó nagy Kiss-siker, a 92-es Revenge mellé simán odatehetõ), hogy Simmons rögtön a második dalban (Russian Roulette - már a cím önmagáért beszél) elõbb a halálra koptatott desire-fire rímpárt süti el, majd pár sorral késõbb a touch-much-ot. Ettõl eltekintve azonban gyakorlatilag hibátlan lemezt hoztak össze: magával ragadóan slágeres, hatalmas stadionrefrénekkel meghintett dalokat írtak (az elsõ kislemez, a Modern Day Delilah különösen erõs), és a hangzás is kiváló: nem feleslegesen modernkedõ, mégis húzós és organikus, és még a két fõnök énekhangja sem kopott semmit az évek során. Már csak annyi hiányzik, hogy Simmonsnak ismét eszébe jusson Magyarország.

Warner, 2009

*****