A Ministry-főnök Al Jourgensen után az indusztriális metál másik legendás alakja, a Nine Inch Nails életre hívója, Trent Reznor is parkolópályára állítja zenekarát, legalábbis átmeneti jelleggel. A hírek szerint Reznornak egyelőre csak a koncertezésből lett elege - valami olyasmit nyilatkozott, hogy a NIN élő teljesítményét már nem lehet fokozni -, de idén tavasszal még egyszer jó alaposan körbeturnézták a világot, és (részben a nyilatkozat hatására) mindenhol óriási sikerrel futottak a fellépések.
Aki látta két évvel ezelőtt Reznorék Sziget-nagyszínpados koncertjét, az nagyjából tudhatta is, mire számíthat. A Nine Inch Nails, annak ellenére, hogy a tizenpár évvel ezelőtti, legendás Downward Spiral-korszak szélsőségekbe hajló fellépései után (ahol Reznor sárral borítva rombolt a színpadon, nem kímélve sem a zenésztársait, sem a felszerelést) ma már inkább emlékeztet egy precízen megkoreografált, ízig-vérig profi arénabandára, még mindig nagyon erős élőben. Reznor körül kicserélődött a teljes felállás: Aaron North gitáros helyére visszatért a régi harcostárs, a Guns n' Rosesban is pengető Robin Finck, basszusgitáron a Beck zenekarában is zenélő Justin Meldal-Johnsen játszott, Josh Freese dobost pedig az ijesztően fiatal Lostprophets-ütős, Ilan Rubin váltotta fel. Utóbbi egyben a koncert legkellemesebb meglepetése is volt: ez az alig huszonegy éves figura még a bal oldalra eldugva is vonzotta a tekinteteket látványos dobjátékával.
A Syma-csarnok hiába hatalmas hodály, még mindig emberközelibb, mint a Sziget nagyszínpada. A kicsit fájó pontot a két évvel ezelőttihez képest jóval szegényesebb fénytechnika jelentette: hiába sorakoztak a színpad fölött merőlegesen, halszálkaszerűen a fényhidak, az általuk szolgáltatott látvány messze nem volt olyan vizuális terror, mint a tavalyelőtti koncerten. Maradtak a ministrysen villogó fehér lámpák, amelyek ugyan kiválóan illettek a zenekar mészárlósabb dalaihoz, mégsem voltak összemérhetők a két éve felhúzott LED-függönnyel.
A műsort állítólag állomásról állomásra variálták, itt mégis egy papírforma-közeli műsort adtak, ami - köszönhetően a kiváló hangzásnak is - rögtön az első pillanatokban képes volt agyonverni a közönséget: nyitásként rögtön a Broken két tétele (a Pinion, majd a legnagyobb NIN-sláger, a Wish) szólt, kicsit később pedig jött a March Of The Pigs és a Reptile. Aztán volt még kötelességszerű, csellózós-zongorázós nyugis blokk, amely enyhén túl lett húzva, és ártott is a koncert lendületének (főszerepben a La Mer a Fragile-ról, és a Something I Can Never Have), majd ismét a mogorvább témák következtek, zárásként az obligát Head Like A Hole/Hurt kettőssel. Utóbbiról már biztosnak tűnik, hogy ez a Nine Inch Nails Smoke On The Waterje és Paranoidja egyben: hiába kiváló dal, mégis jobban esett volna, ha legalább a búcsúturnén nem helyezik a kellően hatásvadász koncertzáró pozícióba. Az enyhe rutinérzeten kívül azonban tisztességesen búcsúzott el a Nine Inch Nails: ha Reznor értene magyarul, valószínűleg átgondolná a dolgot a Hurt alatt bekiabáló rajongólány címünkbe foglalt esdeklésének hatására.
Syma-csarnok, július 24.
