Papíron az év egyik legfontosabb koncertjének ígérkezett a tokaji Machine Head-fellépés, hiszen Robb Flynn énekes-gitáros és társai utoljára 1994-ben játszottak Magyarországon. Akkoriban az elsõ lemezükkel (Burn My Eyes) robbantottak éppen nagyon nagyot: a Davidian klipjét súlyos rotációkban játszotta az MTV, aminek köszönhetõen a dal a kilencvenes évek egyik legnagyobb metálhimnusza lett. Azóta történt néhány tagcsere, készült egy-két mostohagyerek-lemez (amelyek közül a The Burning Red még akkor is kiváló anyag, ha messzirõl bûzlött az erõltetett sikerhajhászástól), aztán Flynn visszanövesztette a haját, maga mellé csábította az egykori Vio-Lence-es haverját, Phil Demmel gitárost, és az utóbbi két albumon nekiálltak ismét metált játszani, maratoni hosszúságú dalokkal.Ez a koncert pedig nem is azért nem volt igazán jó, mert az újkori Machine Head metálmániája számomra kissé erõltetett, hanem legfõképp azért, mert sikerült teljességgel vállalhatatlan hangzással színpadra lépnie az oaklandi gárdának, amely a koncert végére sem javult jelentõsen. A fájdalomküszöb-környéki, mélydomináns, gitárban és énekben szegény megszólalás nemcsak a jóval összetettebb új Machine Head-dalokat tette élvezhetetlenné, hanem még az olyan régi klasszikusokat is zavarosra torzította, mint például az elsõ lemezes Old, amelynek a középrészében az a véregyszerû, mégis tökéletesen eltalált szaggatott téma is távoli bugyborékolásnak hatott. A dalválasztás sem volt túlzottan szerencsés: a két kellemes meglepetés, a Bulldozer és a Struck A Nerve kivételével az újabb korszak dalai mellé a korai klasszikusokról csak néhány szám fért be a repertoárba, azok is a vontatottabbak közül; a The Burning Red címadó lírázását meg teljesen felesleges volt erõltetni. A várt robbanás helyett akkor is unalmas volt ez a koncert, ha Robb Flynn még így, tizenöt év elteltével is olyan meggyõzõ frontember, hogy minden szavát el kell hinni.
Hegyalja Fesztivál, július 16.
***
