koncert - MACHINE HEAD

  • - vincze -
  • 2009. július 23.

Zene

Papíron az év egyik legfontosabb koncertjének ígérkezett a tokaji Machine Head-fellépés, hiszen Robb Flynn énekes-gitáros és társai utoljára 1994-ben játszottak Magyarországon. Akkoriban az első lemezükkel (Burn My Eyes) robbantottak éppen nagyon nagyot: a Davidian klipjét súlyos rotációkban játszotta az MTV, aminek köszönhetően a dal a kilencvenes évek egyik legnagyobb metálhimnusza lett.
Papíron az év egyik legfontosabb koncertjének ígérkezett a tokaji Machine Head-fellépés, hiszen Robb Flynn énekes-gitáros és társai utoljára 1994-ben játszottak Magyarországon. Akkoriban az elsõ lemezükkel (Burn My Eyes) robbantottak éppen nagyon nagyot: a Davidian klipjét súlyos rotációkban játszotta az MTV, aminek köszönhetõen a dal a kilencvenes évek egyik legnagyobb metálhimnusza lett. Azóta történt néhány tagcsere, készült egy-két mostohagyerek-lemez (amelyek közül a The Burning Red még akkor is kiváló anyag, ha messzirõl bûzlött az erõltetett sikerhajhászástól), aztán Flynn visszanövesztette a haját, maga mellé csábította az egykori Vio-Lence-es haverját, Phil Demmel gitárost, és az utóbbi két albumon nekiálltak ismét metált játszani, maratoni hosszúságú dalokkal.Ez a koncert pedig nem is azért nem volt igazán jó, mert az újkori Machine Head metálmániája számomra kissé erõltetett, hanem legfõképp azért, mert sikerült teljességgel vállalhatatlan hangzással színpadra lépnie az oaklandi gárdának, amely a koncert végére sem javult jelentõsen. A fájdalomküszöb-környéki, mélydomináns, gitárban és énekben szegény megszólalás nemcsak a jóval összetettebb új Machine Head-dalokat tette élvezhetetlenné, hanem még az olyan régi klasszikusokat is zavarosra torzította, mint például az elsõ lemezes Old, amelynek a középrészében az a véregyszerû, mégis tökéletesen eltalált szaggatott téma is távoli bugyborékolásnak hatott. A dalválasztás sem volt túlzottan szerencsés: a két kellemes meglepetés, a Bulldozer és a Struck A Nerve kivételével az újabb korszak dalai mellé a korai klasszikusokról csak néhány szám fért be a repertoárba, azok is a vontatottabbak közül; a The Burning Red címadó lírázását meg teljesen felesleges volt erõltetni. A várt robbanás helyett akkor is unalmas volt ez a koncert, ha Robb Flynn még így, tizenöt év elteltével is olyan meggyõzõ frontember, hogy minden szavát el kell hinni.

Hegyalja Fesztivál, július 16.

***

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.