Akár úgy is felfoghatjuk az idei Volt Fesztivál rock-metál felhozatalát, mint egy időutazást a kilencvenes évek közepére-végére, amikor az MTV-n és az akkoriban itthon is fogható német Viván olyan újdonsült rocksztárok uralták a képernyőt a grunge halála után, mint például a Korn, a Rammstein, vagy hogy a fesztivál fellépőire térjünk, a Limp Bizkit és a Marilyn Manson tagjai, trendinek számított pszichopatának látszani, és szabvány hiphop-szerelésben (bő gatya, baseballsapka, oldallánc) pincébe hangolt gitárokkal tolni a metált. A fesztivál húzónevei, a Limp Bizkit és a Marilyn Manson (a jóval kisebb névként szereplő brazil Sepultura is ide köthető) ennek a korszaknak az ikonikus bandája, és annak ellenére, hogy évek óta egyikük sem rukkolt elő olyan meghatározó kiadványokkal, mint amilyeneket pályafutásuk csúcsán készítettek, a hatásuk ma is vitathatatlan.
*
Marilyn Manson mellé például hiába tért vissza (ezúttal a basszus helyett hathúros gitáron) a régi harcostárs, a korai idők emblematikus figurája, Twiggy Ramirez (aki az utóbbi években csupa remek zenekarban tűnt fel: A Perfect Circle, Nine Inch Nails, Goon Moon), az újonnan megjelent Manson-mű, az elektronikusabb hangvételű előző anyag (Eat Me, Drink Me, 2007) után ismét rockosabb vonalon mozgó High End Of Low nem sikerült meggyőzőre. Ugyan érdekesen indul a Devourral, a kissé olcsón provokatív című Pretty As A Swastika pedig majdnem olyan slágerpotenciállal rendelkezik, mint valami gépesített Mötley Crüe-dal (tudjuk, a Manson-féle, indusztriális alapokra helyezett, a hozzájuk tapadt idétlen címke szerint: "sokk-rocknak" nem kevés köze van a nyolcvanas évek glamjéhez), az akusztikus témázgatással induló Four Rusted Horses pedig olyan, mintha a főnök rá akarna ugrani a southern vonalra is, de az elsőként kislemezre másolt, tipikusnak is nevezhető Manson-sláger, a gyermekesen odamondogatós című Arma-Goddamn-Motherfuckin-Geddon után leül az anyag, és onnantól kezdve három-négy hallgatás után nem is tudnék érdekes pillanatokra visszaemlékezni az egyébként indokolatlanul hosszúra nyújtott, több mint hetvenperces albumról. A Manson-munkásság csúcskorszaka egyértelműen az első lemeztől (Portrait of an American Family, 1994) indul, és az azt követő, zavaros ideológiájú ("fordított sorrendben" kiadott) trilógia kettes és hármas darabjáig tart (Antichrist Superstar, 1996, Mechanical Animals, 1998), ezek jól ismert lemezek. Onnantól kezdve az addig legendaszámba menő brutális koncertek érájának is vége szakadt, úgy is mondhatnám, decens arénarockbandává züllött a Marilyn Manson. Ettől függetlenül, és a Youtube-ra felpakolt hivatalos koncertfelvételek tanúsága szerint még akkor se kell őket félteni élőben, ha Manson nem gyújtja fel a fél színpadot, hiszen ha a zenekar nem esik abba a hibába, hogy egy fesztiválfellépés keretében el akarja játszani a High End Of Low nagyját, a Marilyn Manson-életműből vastagon összeállhat egy bivalyerős koncertprogram, ráadásul a zeneileg legütősebb korszak erőteljesen kötődik Ramirez nevéhez is, így a tékozló fiú visszatértével borítékolható, hogy jó néhány klasszikus előkerül majd a zenekar aranykorából. (Soproni Nagyszínpad, július 4. 23.00)
*
A Marilyn Manson és a Volt másik főattrakciója, a Limp Bizkit közös nevezője nem csak az, hogy a kilencvenes évek közepén ők uralták az összes zenecsatorna képernyőjét rockfronton: Wes Borland, a Limp Bizkit gitárosa is megfordult a Manson-családban, nem is olyan rég. Igaz, hamar le is lécelt, mert állítólag nem bírta a főnök Pol Pot-jellegű attitűdjét, pedig ehhez hozzászokhatott volna a Limp Bizkitben töltött évek alatt, hiszen a zenekar főarca, a piros baseballsapkájával és dühöskiskacsa-hangjával védjegyet teremtő Fred Durst sem tekinthető a zeneipar legkönnyebben kezelhető figurájának. Durst a rossz nyelvek szerint annyira celeb akart lenni, hogy már a nyolcvanas évek végén ostromolta a kiadókat az akkor dühöngő diszkóláz kellős közepén az ennek megfelelő zenével, és amikor ez nem jött össze, ráugrott a Korn és társai fémjelezte nu-metal trendre. A Limp Bizkittel aztán sikerült nagyot robbantania, de nem is bízott semmit a véletlenre: a Korn-lemezekkel reflektorfénybe került csúcsproducer, Ross Robinson bábáskodása mellett készült első Limp Bizkit-albumon egy kiváló zenekar adta az alapot a főnök hisztérikus kitöréseihez: a két, akkoriban még húsz év alatti unokatesó (John Otto dobos és Sam Rivers basszusgitáros) a Rage Against The Machine-ben játszó Tim Commerford és Brad Wilk kettőse után a kilencvenes évek második legpatentebb ritmusszekciójaként dolgozott együtt, míg Wes Borland stabilan hozta a Robinson-által favorizált, mélyre hangolt, minimalista, disszonáns hangzatokkal és effektekkel operáló témákat, a később csatlakozott DJ Lethal scratcher-sampleres pedig már akkoriban legendásnak számított, hiszen a kora kilencvenes évek hiphop sztárbandájában, a House of Painben (ki ne emlékezne a Jump Around című slágerre?) is ő fabrikálta a zajokat Danny Boy és a később szólóban is nagyokat alkotó Everlast hadarásaalatt. A koronát a Three Dollar Bill, Y'all$ címmel megjelent lemezre egy George Michael-dal, a Faith feldolgozása tette fel, ami az MTV-s és rádiós nyomatásnak köszönhetően megasztárrá tette Fred Durstöt és csapatát. A Three Dollar Bill vitathatatlanul a kilencvenes évek második felének egyik legfontosabb populáris rocklemeze (a feldolgozás mellett olyan remek dalokkal, mint a Counterfeit vagy az Indigo Flow), és ezt a zenekar azóta sem tudta megismételni: a későbbi Significant Other és a Chocolate Starfish and the Hot Dog Flavored Water anyagok a stabilan növekvő kommerciális siker és az elpotyogtatott ügyes nóták (például a Rollin' - My Generation - Boiler hármas a Chocolate Starfishen, vagy a Significant Otheren a Break Stuff - Nookie páros) ellenére gyengébbre sikerültek, mint a debütáló album. A felhajtásnak köszönhetően Durst végre akkora celeb lett, amekkora tíz évvel azelőtt szeretett volna lenni: úgy az ezredforduló tájékán a legtöbb lap azzal volt tele, hogy épp kinek mit szólt be, és kit fenyegetett meg halálosan (az egyik rivális együttes, a Taproot közre is adta lemezen a Durst által telikáromkodott üzenetrögzítő szalag felvételét), a zenekar meg szépen csendben darabokra hullott mögötte. Borland kiszállt (az utódával készült Results May Vary elég felejthető), majd a The Unquestionable Truth Vol. 1. című, mérsékelten sikeres EP erejéig visszatért, hogy aztán a rövid fegyverszünet után ugyanezt megcsinálja még egyszer, és közben összehozzon egy kiváló zenekart Black Light Burns néven. Jelenleg Wes Borland épp tagja a Limp Bizkitnek, és ha szerencsénk van, a Volt Fesztiválig marad is, hiszen a zenekar eredeti felállásában még soha nem járt hazánkban. Az interneten két hete közvetített (Download fesztiválos) angol fellépés tanúsága szerint a Limp Bizkit jó formában van, és azért több mint tíz év alatt letettek egy koncertprogramnyi ütős nótát az asztalra, úgyhogy egyelőre ígéretes a dolog: akinél pedig Durst kétségkívül irritáló személyisége végképp kiveri a biztosítékot, az legalább már csak ezért is újabb nyugtató söröket lendíthet majd magába. (Soproni Nagyszínpad, július 2., 23.00)
*
A fesztivál külföldi rockattrakciója lesz még az a brazil Sepultura, amely mostanában egyáltalán nem számít divatos zenekarnak, pedig a legutolsó lemezük, a Burgess-féle Gépnarancsot feldolgozó A-lex igazán kiválóra sikerült a maga meglepően vehemens, itt-ott a thrash-korszakbeli Voivod hatását magukon viselő dalaival. A Brazília lecsúszott középosztályából indult zenekar sokáig az egyetlen olyan csapat volt, amely képes volt kitörni a harmadik világ kilátástalanságából, méghozzá úgy, hogy az első egy-két lemez hallatán a fél világ leborult az égő szemű brazil kölykök elszántságától és dühétől. A thrash felől induló Sepultura úgy az Arise (1991) táján vált reményteljes ifjú titánok gyülekezetéből igazán meghatározó zenekarrá, későbbi lemezeik, a Chaos A.D. és a Roots pedig a metál kilencvenes évekbeli megújulásának fontos alapkövei voltak modernebb, kísérletezőbb hangvételükkel. Sokak számára a Sepultura végét az alapító testvérpár idősebbik tagja, az énekes-gitáros Max Cavalera kiszállása jelentette, aki aztán gyorsan összehozta a Roots vonalát továbbgondoló Soulflyt, míg dobos öccse, Igor még kínlódott kicsit a Cavalera helyére Derrick Green énekest beállító zenekarban, majd ő is lelécelt, és jelenleg a bátyjával ügyködik valamin. A Sepultura pedig az A-Lex tanúsága szerint a Cavalera-testvérek nélkül is kiválóan elvan, csak az Arise dalai szólnak bénán egy gitárral élőben. (Soproni Nagyszínpad, július 3., 17.30)
*
A rockzene hazai élvonalából számos zenekar fellép majd a fesztiválon, közülük most csak a személyes kedvencekre térnék ki (a mindenféle külön hírverés nélkül is nagyobb közönséget vonzó, rég bejáratott nevek elhagyásával). Ott lesz az újabban angolról magyarra váltó csapatok két remek képviselője, vagyis az év legslágeresebb gitározós-popos lemezét elkészítő Fish! (MR2-Mol Színpad, július 2., 19.00) és a jóval gorombább, amerikai káoszmetálcsapatokra hajazó Blind Myself (MTV Pop-Rock Aréna, július 2., 01.30). Melegen ajánlott a Turbo, amely idén tavasszal megjelent lemezén úgy ülteti át a hetvenes évek rockzenéjét napjaink hangzásába, ahogy arra csak a Wolfmother vagy a Mars Volta képes (MR2-Mol Színpad, július 4., 19.00), továbbá a két énekessel felálló, tinédzserkedvencként aposztrofált, de lemezen és élőben is igazán érett és komoly produkciót nyújtó, komplex, modern rockban utazó Subscribe (MTV Pop-Rock Aréna, július 2., 22.00), a Moebius címmel új lemezt kiadó, súlyos, lehangolt, páratlan ütemekkel dobálózó Watch My Dying (MTV Pop-Rock Aréna, július 2., 20.30) és az immár veterán Európa-járónak számító Superbutt, akiknek a tavalyi slágeres modern metál kategóriában itthon dobogós You And Your Revolution lemezét nem máshol, mint a Meshuggah svédországi stúdiójában rögzítették (MTV Pop-Rock Aréna, július 4., 22.00). Ha pedig valaki stílusosan szeretné zárni a fesztivált, akkor a Marilyn Manson koncertje után mindenképpen nézze meg Magyarország egyik legelborultabb formációját, a felforgatást avantgárd rockzenével végző Isten Háta Mögöttet is (MTV Pop-Rock Aréna, július 4., 01.30).
