Lemez - Görcsös igyekezettel - Mastodon: Crack The Skye

  • - vincze -
  • 2009.04.09 00:00

Zene

Ahogy mondani szokták, a Mastodon üstökösként hasította fel az új hangzásokra mindig vevő underground metálszíntér egét hét éve a Remission lemezzel. A lemez turnéján hozzánk is eljutottak: körülbelül nyolcvan néző előtt változtatták bombatölcsér lyuggatta műveleti területté az egykor kultikus gödöllői Trafó klub színpadát (a High On Fire zenekarral közösen), majd kiadták a kettes lemezt, a Melville Moby Dickjének alapján készült, monumentális Leviathant, ami egyszerre merített a Melvins és társai fémjelezte noise-rock büntetésekből meg a klasszikus, Led Zeppelin/Black Sabbath hatású ősrockból, és ami az utóbbi tíz év egyik legfontosabb extrémmetál lemeze. Ezután le is léceltek a független Relapse-től (irány a Warner jelszóval), és kiléptek a klubokból. A megcsökevényesedett undergroundhívők itt gyorsan el is temették a zenekart, könnyes nosztalgiával néha fel-feltéve azért az első két album valamelyikét.

Ahogy mondani szokták, a Mastodon üstökösként hasította fel az új hangzásokra mindig vevő underground metálszíntér egét hét éve a Remission lemezzel. A lemez turnéján hozzánk is eljutottak: körülbelül nyolcvan néző előtt változtatták bombatölcsér lyuggatta műveleti területté az egykor kultikus gödöllői Trafó klub színpadát (a High On Fire zenekarral közösen), majd kiadták a kettes lemezt, a Melville Moby Dickjének alapján készült, monumentális Leviathant, ami egyszerre merített a Melvins és társai fémjelezte noise-rock büntetésekből meg a klasszikus, Led Zeppelin/Black Sabbath hatású ősrockból, és ami az utóbbi tíz év egyik legfontosabb extrémmetál lemeze. Ezután le is léceltek a független Relapse-től (irány a Warner jelszóval), és kiléptek a klubokból. A megcsökevényesedett undergroundhívők itt gyorsan el is temették a zenekart, könnyes nosztalgiával néha fel-feltéve azért az első két album valamelyikét.

Pedig a Mastodon cseppet sem lett kommerszebb a Warner-szerződéstől, noha a Blood Mountain címre keresztelt harmadik anyagon már érezhetőek voltak annak az ősrock felé való további elmozdulásnak az előszelei, ami igazából a Crack the Skye-on lett most igazán meghatározó. Egyre inkább eltünedeztek a korábban védjegyszerű, durva énektémák (az utóbbi időben verekedéseiről hírhedt Brent Hinds, a kirívóan surmó gitáros már ott is egész tisztességes dallamokkal rukkolt elő), a friss anyagon pedig már szinte csak a címadó tételben bődül fel egy erőteljes férfihang, amit ráadásul nem is a lemezt végigéneklő trió (Hinds mellett Troy Saunders basszusgitáros és Brann Dailor dobos is beszállt a vokálozásba) prezentál, hanem Scott Kelly a Neurosisból. Ez a dal a Crack The Skye csúcspontja egyébként, és nem azért, mert Kelly közreműködésével itt kerülnek (legalábbis a verzék alatt) a legközelebb a már megszokott Mastodon-dalstruktúrához, hanem mert túl az első tizenpár hallgatáson még mindig ez a refrén köszön vissza egyedül a nagyon nehéz és összetett anyagból.

Személy szerint nem ez a komplexitás a gondom a Crack the Skye-jal, hiszen a Leviathan sem volt könnyen emészthető lemez. Innen viszont hiányoznak a kettővel korábbi anyagot sokkal változatosabbá és dinamikusabbá tevő jellegzetes Mastodon-dühkitörések, amelyek annyira csodálatossá varázsolták mondjuk a Leviathan tizenhárom perces zárótételét, a Hearts Alive-ot. Itt két dal is tíz perc fölé kúszik, mégsem érdekesek annyira, mint az említett darab. Kettejük közül egyébként a visszafogottan induló, majd a pulzáló gitártémákkal felpörgetett The Czar a nyerőbb, a záró The Last Baronnál pedig mindig az jut eszembe, amit elsőre is gondoltam a lemezről: tudniillik, hogy a Mastodon mintha túl görcsösen igyekezett volna megmutatni, hogy több rejlik bennük, mint amit egy Melvinsen és Led Zeppelinen szocializálódott georgiai prosztóbrigádtól várna az ember. A bizonyítási vággyal nincs gond, a Crack The Skye valódi helyét az életműben viszont csak évek múlva lehet majd biztos kézzel kijelölni. Addig pedig hallgatni kell, nagyon sokszor.

Reprise/Warner, 2009

Neked ajánljuk