Lemez - Görcsös igyekezettel - Mastodon: Crack The Skye

  • - vincze -
  • 2009. április 9.

Zene

Ahogy mondani szokták, a Mastodon üstökösként hasította fel az új hangzásokra mindig vevő underground metálszíntér egét hét éve a Remission lemezzel. A lemez turnéján hozzánk is eljutottak: körülbelül nyolcvan néző előtt változtatták bombatölcsér lyuggatta műveleti területté az egykor kultikus gödöllői Trafó klub színpadát (a High On Fire zenekarral közösen), majd kiadták a kettes lemezt, a Melville Moby Dickjének alapján készült, monumentális Leviathant, ami egyszerre merített a Melvins és társai fémjelezte noise-rock büntetésekből meg a klasszikus, Led Zeppelin/Black Sabbath hatású ősrockból, és ami az utóbbi tíz év egyik legfontosabb extrémmetál lemeze. Ezután le is léceltek a független Relapse-től (irány a Warner jelszóval), és kiléptek a klubokból. A megcsökevényesedett undergroundhívők itt gyorsan el is temették a zenekart, könnyes nosztalgiával néha fel-feltéve azért az első két album valamelyikét.

Ahogy mondani szokták, a Mastodon üstökösként hasította fel az új hangzásokra mindig vevő underground metálszíntér egét hét éve a Remission lemezzel. A lemez turnéján hozzánk is eljutottak: körülbelül nyolcvan néző előtt változtatták bombatölcsér lyuggatta műveleti területté az egykor kultikus gödöllői Trafó klub színpadát (a High On Fire zenekarral közösen), majd kiadták a kettes lemezt, a Melville Moby Dickjének alapján készült, monumentális Leviathant, ami egyszerre merített a Melvins és társai fémjelezte noise-rock büntetésekből meg a klasszikus, Led Zeppelin/Black Sabbath hatású ősrockból, és ami az utóbbi tíz év egyik legfontosabb extrémmetál lemeze. Ezután le is léceltek a független Relapse-től (irány a Warner jelszóval), és kiléptek a klubokból. A megcsökevényesedett undergroundhívők itt gyorsan el is temették a zenekart, könnyes nosztalgiával néha fel-feltéve azért az első két album valamelyikét.

Pedig a Mastodon cseppet sem lett kommerszebb a Warner-szerződéstől, noha a Blood Mountain címre keresztelt harmadik anyagon már érezhetőek voltak annak az ősrock felé való további elmozdulásnak az előszelei, ami igazából a Crack the Skye-on lett most igazán meghatározó. Egyre inkább eltünedeztek a korábban védjegyszerű, durva énektémák (az utóbbi időben verekedéseiről hírhedt Brent Hinds, a kirívóan surmó gitáros már ott is egész tisztességes dallamokkal rukkolt elő), a friss anyagon pedig már szinte csak a címadó tételben bődül fel egy erőteljes férfihang, amit ráadásul nem is a lemezt végigéneklő trió (Hinds mellett Troy Saunders basszusgitáros és Brann Dailor dobos is beszállt a vokálozásba) prezentál, hanem Scott Kelly a Neurosisból. Ez a dal a Crack The Skye csúcspontja egyébként, és nem azért, mert Kelly közreműködésével itt kerülnek (legalábbis a verzék alatt) a legközelebb a már megszokott Mastodon-dalstruktúrához, hanem mert túl az első tizenpár hallgatáson még mindig ez a refrén köszön vissza egyedül a nagyon nehéz és összetett anyagból.

Személy szerint nem ez a komplexitás a gondom a Crack the Skye-jal, hiszen a Leviathan sem volt könnyen emészthető lemez. Innen viszont hiányoznak a kettővel korábbi anyagot sokkal változatosabbá és dinamikusabbá tevő jellegzetes Mastodon-dühkitörések, amelyek annyira csodálatossá varázsolták mondjuk a Leviathan tizenhárom perces zárótételét, a Hearts Alive-ot. Itt két dal is tíz perc fölé kúszik, mégsem érdekesek annyira, mint az említett darab. Kettejük közül egyébként a visszafogottan induló, majd a pulzáló gitártémákkal felpörgetett The Czar a nyerőbb, a záró The Last Baronnál pedig mindig az jut eszembe, amit elsőre is gondoltam a lemezről: tudniillik, hogy a Mastodon mintha túl görcsösen igyekezett volna megmutatni, hogy több rejlik bennük, mint amit egy Melvinsen és Led Zeppelinen szocializálódott georgiai prosztóbrigádtól várna az ember. A bizonyítási vággyal nincs gond, a Crack The Skye valódi helyét az életműben viszont csak évek múlva lehet majd biztos kézzel kijelölni. Addig pedig hallgatni kell, nagyon sokszor.

Reprise/Warner, 2009

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.