Szellemek járták a minap Budát, annak is a szebbik pofáját, a II. kerületet.
Ott áll az az ember Európa színe előtt, és kiabál kígyót-békát a többiekre. Dühös, felháborodott, üldözöttnek tünteti fel magát. Kapkod és gesztikulál. Bántják a magyart, tódítja.
Most, hogy a magyar gazdaság romlásával, az állam diszfunkcionális működésének szaporodó jeleivel, az életszínvonal immár elhazudhatatlan süllyedésével, a nemzetközi térvesztés nyilvánvalóvá válásával a valóság mind többször betüremkedik abba a párhuzamos univerzumba, amelyet másfél-két évtizede építget az orbáni propaganda – és amely világban minden, de tényleg minden Orbán Viktor körül forog, és minden, de tényleg minden jó Orbán Viktor politikusi zsenialitásának és tévedhetetlenségének az eredménye –, a miniszterelnök és a környezete mind többször hivatkozik a valóságra.
A magyar uniós elnökségről szóló plenáris vitát ugyan lapzártánk után rendezik (amikor ezt önök olvassák: rendezték) az Európai Parlamentben, de Orbán Viktor reakciója a korábbi szereplései alapján előre kisakkozható.
2024. január 1-jén nagy dolog történt Magyarországgal, évszázadonként jó, ha egy ilyen kitüntetett alkalom adódik, a teljes napfogyatkozás például biztosan smafu hozzá képest. Hazánk – nos, távolról sem elsőként a kontinensen – bevezette az italos palackok betétdíját, mindközönségesen az üvegvisszaváltást.
Ezen a héten is kiderült valami a fertelmes papról. A bukása óta minden héten, hovatovább minden másnap kiderül róla valami. Legtöbbször ugyanaz: nem volt rendes ember.
Tegyük föl, hogy politikusként Orbán Viktor legalább egyszer már mondott igazat, mégpedig 2008-ban, amikor – a Wikileaksen nyilvánosságra hozott iratok szerint – arról beszélt az amerikai nagykövetségen, hogy hagyják figyelmen kívül azt, amit a kampányban mond.
