A szerk.

Emlékév

A szerk.

A hatalom és a muzsikus viszonya sokféle lehet: az utcai zenész nyitott gitártokja, a homlokra csapott vagy vonóba tűzött nagycímletű bankjegy éppúgy kifejezi ezt a viszonyt, mint a Mozartot és Salierit is udvari zeneszerzővé kinevező II. József telhetetlensége.

Vagy a zenerajongó Sztálin szadista játéka Sosztakoviccsal, amit a legnagyobb szovjet zeneszerző csak úgy tudott megbosszulni, hogy 20 évvel túlélte a zsarnokot.

Magyarországon hosszú időn át hasonlók voltak a játékszabályok – elég csak Bartók Béla hazai mellőzöttségére gondolni az 1930-as években, vagy 15–20 évvel később a Rákosi szolgálatába szegődött tehetségek és antitalentumok indulóira. Mégis, úgy tűnik, hogy nálunk az 1960-as évek végén a fiatalok tömegeit megbolondító, új típusú könnyűzene megjelenése tette örökké emlékezetessé a hatalom és a zenészek viszonyát.

Míg más szocialista országokban az ilyesmi semmiféle állami támogatásban nem részesült, a Nyugat felé kacsingató és valutáért ácsingózó Magyarországon megpróbáltak olyan köztes megoldást találni, amely világviszonylatban is egyedülálló volt. Noha minden máshoz hasonlóan a hazai lemezkiadás is totális állami kontroll alatt állt és állami pénzből működött, mégis igyekeztek azt a látszatot kelteni, mintha a nyugati mintákat venné át. Mindezt elsősorban az ifjú, lelkes és naprakész divatos zenét előállító muzsikusok domesztikálásával érték el – ám mivel akkoriban rengeteg ilyen fiatal volt, csak kevesen adhattak ki lemezt. Nemcsak az egyetlen hazai lemezgyár kapacitásának szűkössége miatt, hanem azért is, mert a döntés egyetlen ember, a kommunista, ám rovott múltú (mert anno Nagy Imre köréhez tartozó) Erdős Péter kezében volt. Akinek döntéseiben a világnézete, az ízlése, az énekesnőkkel való viszonya meg a személyes szimpátia legalább annyira fontos volt, mint a készülő lemez eladhatósága. Erdős mindemellett a nyugati nagymenőt adta, öltözködésben igyekezett a korszak sztármenedzseréhez, Robert Stigwoodhoz hasonlítani, és úgy tűnt, kifejezetten élvezi a feléje áradó ellenszenvet is. Ám munkássága nem volt egyéb, mint szemfényvesztés, és akárcsak a Kádár-korszak sok egyéb, nyugatinak tűnő konstrukciója, a magyar hanglemezgyártás is olyan vicc volt, amely valódi demokráciában egy percig sem működhetett volna. Már csak azért sem, mert ha nyugaton állami pénzből adtak volna ki mindenféle poplemezeket, akkor annak okát az illetékes miniszteren kérték volna számon a szavazók.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.