A szerk.

Tanúként megjelentek

A szerk.

Hatvanpuszta jó ideje már nem (csupán) földrajzi fogalom Magyarországon. Csak olyan jelző nélküli fogalom, szerfelett gazdag jelentéstartalommal. Döntően negatív jelentéstartalommal.

Hatvanpuszta gátlástalan kivagyiságot jelent, orangerie-t, elmélkedő sétányt, fakazettás mennyezetet meg még ki tudja milyen hívságokat, azokat a szerencsétlen zebrákat, amelyek már létükben, nem létükben is magukban hordozzák Hatvanpusztát mint fogalmat s képzetet. Vannak, nincsenek, ki a gazdájuk, ki nem a gazdájuk, miért tartják őket, vadásszák-e vagy épp rehabilitációs kúrán tartják a nyomorultakat, kolbászként végzik-e, vagy Győzike nappalijában a kanapé előtt, a pepita szőnyegpadlón. Tömzsi, csíkos kis Hatvanpuszták, úgy nincsenek, ahogy az alcsútdobozi Versailles gazdasági központ, s úgy gyógyítja őket Mészáros Lőrinc, ahogy a miniszterelnök ősz atyja irányítja onnan kisded gazdaságát. Hatvanpuszta ugyanakkor a pitlák diktatúrácskák szimbóluma is, 13 vagy az apróval együtt 30 hektáros aranyvécé, ahogy Tamkó Sirató Károly írta anno Tengerecki hazaszáll c. művében: „Hej Marcsa néni mamama, van kegyednek madara? Van, van pelikán, már erre is tellik ám!” Éppenséggel idézhettük volna azt a szakaszt is, mely szerint: „Lolo bácsi hohohó, van-e lova loholó?”

Hatvanpuszta ugyanazt jelenti, mint a bordeaux-i château, azt jelenti, amit a Bicskéig meghosszabbítandó kisvasút, az égig szálló magánrepülő, pontosan olyan valami, mint a nem kormányzati különgép, ugyanaz, mint miniszterelnökként felköltözni a Várba, majd egy híres építésszel erkélyt barkácsoltatni hozzá.

Hatvanpuszta jelenti persze a valóság folytatólagos eltagadását, menekülést a kínos látszatok elől, a sulykolt imázs találkozását a tükörrel, Pomádé király új ruháját.

S ezt körülbelül mindenki tudja Magyarországon, tudja az is, aki tagadja, tudja az is, aki segít a takargatásában, tudja az is, aki egy kő alatt él. Hatvanpuszta egy idős ember gazdasági központja: Magyarországon ez járja, ez a nyelv. Magyarország jó ideje eltévedt valahol a sorok között. A szavak nem azt jelentik, amit az iskolában tanultunk felőlük; jó esetben valami hasonlót, rossz esetben pont az ellenkezőjét jelentik. Magyarországon egy gazdasági központot körbekerítenek mindenféle földtúrásokkal, fekete fóliát húznak a kerítésre, s ha valaki bekukkantana, több rendőrt vezényelnek ki, mint egy 300 ezer fős betiltott tömegtüntetésre.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Mi az üzenete a Hadházy Ákos és Perintfalvi Rita elleni támadásoknak?

Bő húsz éve elvetett mag szökkent szárba azzal, hogy egy önjelölt magyar cowboy egyszer csak úgy döntsön: erővel kell megvédenie gazdáját a betolakodótól – ha jóindulatúan szemléljük a Hadházy Ákossal történteket. Ennél valószínűleg egyszerűbb a Perintfalvi Ritával szembeni elképesztően alpári hadjárat: nem könnyű érveket hozni amellett, hogy ez valaminő egyéni ötlet szüleménye.

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.