Barotányi Zoltán

A régészet tudományát gyanakodva figyeli társadalmunk többsége, mely a célszerű földtúrás értelmét nagyjából honfoglalás kori eszcájgok külföldre síbolásában, illetve az illegális fémdetektoros pénzérmekutatásban bírja felfedezni. Pedig érdemes tovább ásni, hiszen, ahogy Csapajev mondogatta, kell ott lennie még egy atlétatrikónak is.

A magyar rendőrség folyton változó formában immár több mint másfél évszázada küzd a bűn mint sajnálatos társadalmi tény ellen, többnyire a törvényes keretek között - mit lehet tenni, ha alkalmanként és koronként a törvények is olyanok, amilyenek. Munkájukkal - ahogyan az illik - immár múzeumi körülmények között is megismerkedhetnek a polgárok, akik távozván igazolhatják a tételt: a magyar bűn a magyar égbe kiált.

Egykoron, tudjuk jól, ember járt az égben, aki vérünkből való, azután leszállt közénk, de mi méltatlannak mutatkoztunk. Most újra eljött, álruhában, hogy megmutassa nekünk, földhözragadtaknak, milyen is lehetett egykor a zuhanás. Azt hiszem, nem tévedünk, ha kimondjuk: nagyon szar.

Amagyar históriáról (különös tekintettel annak 20. századi, igencsak zaklatott fejezetére) szóló közbeszéd, s ezt tudjuk jól, érezzük, hisz bőrön át szívódik, súlyosan telített nehezen magyarázható mitológiai elemekkel. A történész ilyen esetben két dolgot tehet: alapszinten tudomást sem vesz arról, hogy miként vélekedik a végfelhasználó közönség históriánk törés- és fordulópontjairól - így marad a könyvtár, a levéltár, cédula, szakfolyóirat, maximum az egyetem -, az emberiség hülye, rajta segíteni úgysem lehet, ne is zavarjuk a beteget, hátha még rosszabbul lesz. Romsics Ignác professzor és az általa összeállított történészkülönítmény némileg más utat választott: mintegy beosztva egymás között a XX. századi magyar történelem néhány (s korántsem valamennyi!) vitatott pontját, a témában járatos fiatal szakkutatók vették kezelésükbe az anyagot, majd egymás mellé rendezték a mozaikdarabokat. Végül

A World Wildlife Foundation nevű, nálunk is honos természetvédelmi szervezet a maga részéről megkongatta a vészharangot az emberiség felett - ha minden így megy tovább, a Földnek már csak ötven éve van hátra, mondják ők, s hozzáteszik: már csak az űr felé terjeszkedhetünk. Mondhatnánk, csonkolt hazánk polgárainak ez kifejezetten jó hír, hiszen ezek után a természetes határ a csillagos ég.

A választás, mondhatni, jó szórakozást kínál azon erős kisebbség számára is, akik az élienek a predátorok ellen típusú képregényeken nőttek fel; a többiek meg egyszerűen csak izgulhatnak kedvenceikért, a közismerten magas színvonalú honi parlamentáris bestiárium bentlakóiért: tényleg elbukik-e a gyenge, s tényleg elbotlik-e benne az erős. A hét végén, de legkésőbb két hét múlva meglátjuk.

A bátrabbak lassan levehetik ajtóról-ablakról a rácsot, és megint láncra verhetik a kaukázusi juhászt: lezárult a választási procedúra kopogtatócédula-gyűjtés fedőnevű aktusa, mely távolról, s békébe oldva bár, de rendre felidézi a dicső közelmúlt (gr. Bethlen István szerint a magyar nép lelkületéhez oly közel álló) nyílt szavazásos, etetéses-itatásos cirkuszait. Az első, durva evolúciós lépcsőt mindenesetre túlélte 1245 egyéni jelölt, jut mindannyiunkra vagy hét darab (négy éve ez még 9-10 körül volt).

A Fidesz-MPP február 16-i kongresszusa elfogadta a vezető kormánypárt (és valamennyi szatellitje) hivatalos választási programját, mely a már szlogenné vált "A jövő elkezdődött" címet viseli. (Lásd: Leporolt ígéretek, Magyar Narancs, 2002. február 21.) A szöveg a múlt nyáron megismert verzióhoz képest érezhetően szikárabb lett - emiatt sokat veszített eredeti, naiv bájából is. Ezzel együtt persze továbbra is a tények, a vágyak és a veretes baromságok szétbogozhatatlan elegye maradt, igaz, ez már nem meglepetés azoknak, akik figyelemmel követték a most kifutó kormányzati ciklus történéseit.

A könyv már első érintésre is rendkívüli: több mint kilencszáz oldal, csupa-csupa hasznos és fontos (továbbá haszontalan és lényegtelen) információ az elmúlt század (gyerekkorunk) egyik legfontosabb írójáról. Olvasni - mondhatni - könnyű, a fordítás nagyjából rendben, néhány kisebb hiba, annyi meg még kell is, hogy lássuk: ember csinálta.

Négy hosszú évvel ezelőtt a Fidesz a kampányban és a választások megnyerése után is gazdaságpolitikai fordulatot ígért - igaz, ennek mibenlétét közelebbről soha nem definiálta. Három év nyolc hónap elteltével meg csak annyit érezhetünk, hogy jelentősen megváltozott a gazdaságról való hivatalos közbeszéd, s a kincstári óvatosság helyét átvette a kötelező kincstári optimizmus. A korábbi hatalmi centrumok meggyengülése vagy kiüresítése nyomán, s különösképpen az utóbbi hetek országértékelései és egyéb műfajú megnyitóbeszédei alapján lassan már kezdhetjük azt hinni, hogy személyesen a miniszterelnök tartja kézben a gazdaságpolitika irányítását is. Reméljük, a valóságban ez mégsem így van, bár jöhet még rosszabb is.

Immáron Medgyessy Péter szocialista miniszterelnök-jelölt is közzétette saját választási programját; pártja csak hétvégi kongresszusán teszi meg ugyanezt. Akik ígéreteket vártak, nem csalódtak.

Amagyar lakosság nem kis része hajlik arra, hogy összekeverje a választások, illetve a totó nevű szerencsejáték esetén javallott stratégiákat. Totózáskor a józan számítás ellenében is megjátssza kedvencét (egy fradista sosem venné a Fradi-MTK-t kettesre), míg az általános választások alkalmával inkább a győztest próbálja eltalálni. A makacs megátalkodottságon kívül persze a keserű tapasztalatok is erre biztatják népünket: talán még emlékeznek rá, hogy az első szabad választáskor (1990 tavaszán) nem kevesebb mint 777 777 szavazat veszett kárba: azon választók voksai, akik bizalmukat mondjuk a Hazafias Választási Koalícióba, a Petrasovits Anna-féle szocdemekbe, a megrögzött bolsevisták pártjába vagy a Somogyi Keresztény Koalícióba vetették.